Amikor a délszláv testvérháború idején lőni kezdték Dubrovnik óvárosát, az egész világ felhördült, a Jugoszláv Hadsereg illetékes parancsnoka azonban állítólag azzal nyugtatgatta a kedélyeket, hogy a háború után újból felépítik az óvárost, amely még ,,öregebb' lesz, mint a jelenlegi. Remélem, senki sem haragszik meg rám, ha most ez a szomorúan nevetséges példa jut eszembe a felújításra váró, szabadkai Népszínházzal kapcsolatban. Az viszont kimondottan zavarba hoz, hogy az ,,igen - nem' parázs vita érdemében csak akkor indult meg, amikor a munkagépek már felsorakoztak. Az elszántabbak még egy népszavazás kiírását is emlegették néhány nappal a bontás előtt! Ezek maguk is tudják, hogy melldöngető tiltakozásukkal már nem sokat változtathatnak a lényegen. Viszont később mondhatják, hogy: mi bizony ellene voltunk! Aztán minden feledésbe merül, mint a fehér márvánnyal burkolt, sampitének csúfolt Újvidéki Színház esetében is. Az élet megy tovább.
Valóban nehezen tudom megkülönböztetni az építészt és az építészmérnököt, sőt az is zavarba hoz, ha azt hallom, hogy: munkavállaló és munkáltató. A szabadkai színházzal kapcsolatban pedig az a véleményem, hogy - mindenkinek igaza van. Legszívesebben azt mondanám, hogy nem kell lebontani a szabadkai színház épületét, mert összedől az magától is. A belső udvarról készült felvétel egy tájjellegű, falusi udvarra emlékeztet, és talán ezért kellene megőrizni. A valóban korszerűnek tűnő, tervezett színházépületre azt mondják ellenzői, hogy rontja a városképet. Szerintem nem jobban, mint a politikai pártok civakodása. Arról persze nem volt bátorság ilyen parázs és elvszerű vitát folytatni, hogy odaillik-e a Szabadka főterén fölállított fehér márványszobor, amely egy kétes múltú néphőst ábrázol.
A színházból tehát már felújítás előtt színházat csináltak a pártok, a városatyák, a beruházók, a tervezők. Az adófizető polgároknak statisztaszerep jutott, és szükség esetén a tömegjelenetekben lépnének fel. De mindebben nincs semmi különös, hiszen egy nagy színház az egész ország. Legsikeresebb darabja a Koldusopera. Közben reménykedjünk abban, hogy a haragosok időközben megbékélnek, hogy a felújított szabadkai színház épülete is még legalább 150 évig eltart, tehát lesz idő megszokni és megszeretni.
A végén pedig felmerül a kérdés: az aggódók és akadékoskodók, a hatalmi és ellenzéki pártok a szabadkai színházépület külleme, vagy inkább a felújításra biztosított milliók sorsa miatt aggódnak-e?