Végül a szomszédos árusnál érdeklődik:

— Nem tudja, hová ment?

— De igen. Elment dolgozni.

— Tessék?! Hogy érti ezt?

— Tanár az illető. Itt tanít, az iskolában — mutat az intézmény épülete felé. — Majd jön, ha kicsöngetnek.

Húsz perc múlva valóban jön egy férfi. Elnézést kérőn mosolyog, kiméri a kiló gyümölcsöt, és zsebre teszi az árát, a 30 dinárt.

Nem tudhatom, hogy a piacozó tanárember (amúgy egyértelmű: a saját termését árulja, nem viszonteladó) a pedagógusok nagy családjában melyik kategóriába tartozik. De az biztos, hogy emberünkről nyomban Mihályi Kati kolléganőm sorai jutnak eszembe: „...a 100 ezer fős pedagógustársadalom 30-35 százalékának a rohamosan fogyó diáklétszám miatt nincs meg az előírt óraszáma, és aki húsz-harminc-negyven százalékos normával dolgozik, annak a fizetése is arányban van ezzel, bizonyos adatok szerint a tanítók, tanárok majd 10 százaléka 7-8 ezer dináros havi fizetésért dolgozik...”

Nem tudhatom, csak remélhetem, hogy nem ez utóbbiaknak a sorstársa. De fogadni mernék, őt közalkalmazottként aligha fenyegeti az a veszély, hogy csökkentik a fizetését, mert az meghaladja a havi 60 ezer dinárt. Ezt azért mondom, mert mindenki fölkapta a fejét az új oktatási miniszter nyilatkozatára. Miszerint a tanügyeseket nem érinti majd a közalkalmazotti fizetésekre bejelentett 20%-os szolidaritási adó. „Mi van, még életbe se lépett a fizetéslevonás, máris vannak kivételek?!” — reagált a közvélemény úgy, ahogy a pokolban szokás (visszarángatni a másikat is a katlan fortyogó trutymójába). Pedig nem kivételezésről van szó, hanem arról — magyarázta a miniszter —, hogy a tanügyben még az igazgatók jó részének sincs 60 ezer dinárt meghaladó fizetése, nemhogy a tanítóknak, tanároknak. A nagy sokk hatására most mindenki a másikra mutogat.

Sokk? Akkora volt, hogy még az államvezetésnek is leesett az álla. Kiderült, hogy az állami szektorban — tanügy, egészségügy, szociális védelem, kultúra, rendőrség, katonaság, közvállalatok, közigazgatás... — dolgozók száma megközelíti a 700 000-et. Szerbiában hétszázezer ember kapja állami költségvetésből a fizetését — az eddig ötszázezerre (500 000) becsült közalkalmazott helyett. Pedig ezen a számadaton a politikusoknak van legkevésbé okuk és joguk megdöbbenni, szörnyülködni. Ha valaki, hát ők, köztük is a pártvezetők tudják a legjobban, hogy a választások miről szólnak. Erről. Párttársaikat és a szolgálataikért arra érdemes szimpatizánsaikat megkínálni egy jó állással — lehetőleg az államigazgatásban, a helyi közigazgatásban vagy a közvállalatokban. Így megy ez már hosszú évek óta. Most majd a húszszázalékos szolidáris adó megoldja a helyzetet? Az állami szektor minden szegmensének reformja, ésszerűsítése helyett? Aligha van politikus, aki ezt komolyan gondolhatja. Persze, elméletben volna egy megoldás. Ha mindegyik párt — a DP, az SZSZP, az SZHP/SZRP és kivétel nélkül az összes többi — csöndben, minden felhajtás nélkül, egyik napról a másikra „visszahívná” azoknak az embereinek a 20%-át, akiket az utóbbi tíz évben pártkönyvecske-alapon juttatott közalkalmazotti munkahelyhez. Tudom, a „visszahívás” ötlete csak sci-fi — a tudományos-fantasztikum műfaja. Ám a valós életben is lehetne tenni egyet és mást. Kezdetnek az is megtenné, ha Aleksandar Vučić, a szerb kormány első alelnöke, az SZHP elnöke tenne valamit a párttársa, egy bizonyos Dejan Đurđević ügyében. A nevezett személy ugyanis hat funkciót tölt be, és havonta 454 000 dinárt vesz fel az államkasszából. Egy köztársasági titkárság igazgatójaként 97 000 dinár a fizetése, a jogi kar tanáraként havi 193 000 dinárt visz haza, kérdezőbiztosként 55—70 000-et... Nem azért mondom, de ez a 454 000 dinár több mint félszáz alig-normával dolgozó tanárembernek a havi fizetése.