Cs. Simon István emlékének
Elmentél, Pistám, az utolsó vacsorára. Jézus megmosta lábad, mert megmosta ő minden tanítványa lábát, ottmaradt a szent edény alján a tiszai homok. Híd árnyékában ragadt bokád mellé, s hordtad az utolsó pillanatig. Istenem, az a homok! Az a csókai-zentai homok! Amit lábunkon sem vihettünk volna onnan, mert beleverte valaki, a hatalom hangzatos nevében a folyópartba a táblát, hogy a homokot elvinni tilos! Röhögtük a hatalmat, s másnap hoztad a verset a partra, mert találkoztunk azzal a félénk emberrel, aki szepegve ellen mert szegülni: kosarába homokot rakott, mert az asszony azt parancsolta neki, hozzon homokot a Tisza partjáról, falaljat javítandó!
- Lószart raknak bele? - kérdezted az atyafit, mert te még értettél az ilyesfajta praktikákhoz is.
- Az való bele - válaszolta az öregecske -, de nem jelentenek fel?
- Vigye a homokot, bátyám - zengted, mint a nagyharang -, már csak ez a folyó a miénk, az is a szívünkben. Mert abba belefér!
Este meg a Géza kocsmájában hallgatagon ültük körül az asztalt. Csönd volt a nagyteremben, bűzlött az olajozott padló, zenészek halkan pengettek valami idegen dallamot, de a bor a csókai pincében termett, nóta benne, és rácsaptál az asztalra. Dühöd, öklöd és szíved szétrepesztette a táblát. Recsegett a lét a Gézánál, azistenit, ordítottál, kinek is húzzátok, Dénes? És Dénes, a drága antracitszemű prímás, hozzánk lépett. S akkor megkondult a kecskeméti öregtemplom nagyharangja. Korponai Öcsi, Ágoston Imre, te meg én áldoztunk valami hímes oltár előtt. A pincér kicserélte a repedt asztalt, selejtes lehetett, szót sem érdemel, mondta, Dénes meg már a száz szál gyertyánál tartott, amelyet valamely csapodár kocsmárosnénak kellett meggyújtania.
Amikor megnyílt a zentai hídnál a csókai Motel, azon a napon ott ültünk a vendéglőben, Dénesék húzták a nótát, s a főpincér odajött, ne repeszd el az asztalunkat, Pista, kért, te meg odacsaptál, és repedt ám az asztallap! Dénes vigyorgott, mi hahotáztunk, te megnyugodtál, s kijelentetted, ezután másképp mulatunk. Csak tiszta forrásból, Bartókot idézted, és népdalokat énekeltünk, konkuráltunk a múzeumigazgatóval, ám megesett, hogy némelykor egymást segítettük, mert együtt szép a dal, mondtad, s ez a tanításod.
Ez maradt meg igazán bennem.
Együtt szép a dal.
Megmosta Úrjézus az utolsó vacsora előtt a lábakat. Tiszták legyenek.
Tiszták, mint a Te lelked, drága társam, sóvirág lélek, szikesen termő.