* Színészként végeztél Kaposváron, de gyorsan áteveztél rendezői vizekre. Mi fordította meg az evezőlapátod?

— Amikor elkezdtem az egyetemet, abban a hitben voltam, hogy mindenáron színész szeretnék lenni. Gyerekszínészkedtem is Szekszárdon egy pici, német nemzetiségi színházban, a Német Színházban. Édesanyám némettanár, én magam félig sváb vagyok, és volt egy casting A kis herceg főszerepére, ahová tizenkét évesen elmentem, és be is válogattak. Én lettem a Der Kleine Prinz, úgyhogy egy nyár alatt megtanultam a német szöveget, és közben beleszerettem ebbe a világba. Próba, fények, rendező, színészkollégák, mindenki babusgatott, úgyhogy ez a szenvedély itt alakult ki. Írogatni mindig szerettem, a rendezést pedig az élet hozta. A színművészetin a diáktársaim mindig megkérték, nézzem meg a jelenetüket, és valahogy jól hozzá tudtam szólni, segíteni, mitől lehet jobb egy jelenet. Ezt megfejeltük azzal, hogy megalapítottuk a K2 nevű formációt Benkó Bencével még az egyetem alatt, hogy úgy is csináljunk valamit, hogy az nem iskolai kereteken belül történik, hanem úgy és arról szól, amit és ahogy mi szeretnénk. S az évek során kialakult, hogy egyre többet voltam a színpad előtt, mint rajta. Utána jártam bábrendező szakra is az SZFE-re, de másfél év után otthagytam, mert 100 százalékon vágtunk bele a K2-be. S mindeközben voltak negatív élményeim is a színészléttel. Nem vagyok elég ösztönös, mindent túlságosan átgondolok, ami bizonyos szerepköröknél egy ideig hasznos, de nem tudtam eléggé belülről nézni, s kikapcsolni a külső kamerát, ezért lassan áteveztem a külső kamera szerepébe. S hát most is ezt gyakorlom, megpróbálom jól csinálni.

* Hogyan válogatod meg a témákat, melyekkel rendezőként foglalkozol?

— Úgy nem szeretek valamihez hozzányúlni, hogy nem találom meg benne azt, ami engem személyesen fűt, érint, érdekel. Ez néha összecseng valami össztársadalmi jelenséggel, például Szegeden a lakásárakról írtam darabot, arról, milyen nehéz lakást venni. Az a fontos, hogy meg tudjam magamnak fogalmazni, hogy mi érdekel, és ne csapjam be saját magam. Ami egy nagy harc. Az ember ugyanis bele tudja ringatni magát abba, hogy ó, ez engem nagyon érdekel, de közben kiderül, hogy annyira nem is. Az is megeshet, hogy egy színész ihlet meg, s erről eszembe jut valami más. Vagy egy filozófiai, morális kérdés, vagy — mint Edénél — egy személyesebb történet. 

* Egy hihetetlenül izgalmas próbafolyamaton van túl a Kosztolányi csapata, életszerű, életszagú improvizációs mély vízbe dobtad. Mikor kezdted el alkalmazni ezt a technikát, és miért hasznos ez szerinted?

— Ezzel az improvizációs technikával akkor találkoztam, amikor a K2 második évadjában meghívtuk Kárpáti Pétert a csapathoz. Ő hozta magával ezt a technikát. Ez egyfajta életszimulációs technika. Egy problematikát úgy vizsgálunk, hogy a színészekkel „végigéltetjük”. Az az egyik lényege, hogy a különböző színészek különböző mennyiségű információt tudnak, ezért amikor valami kiderül, az ténylegesen kiderül. A másik, hogy nem kell frappánsnak vagy szellemesnek lenni, egyszerűen csak szabadjára kell engedni alanyi létezéseket. Ezeken belül vagy megtörténnek bizonyos lelki folyamatok, vagy nem. S ha nem, az sem baj. Még egy fontos kulcsa, hogy hogyan bánunk a fikcióval. Akkor működik, ha a színésznek nem egy tőle nagyon távol eső figurát kell megjeleníteni, hiszen akkor már a színészi fantáziáját kezdi el használni, és fikcióvá válik. Ha azonban csak apró potmétereket kezdünk tekergetni a sorsában, és alternatív viszonyokat vázolunk fel köztük, minél közelebb hagyva a szerepet ahhoz, akik ők, akkor egy nagyon izgalmas szimbiózis indul el, ahol a valóság és a szerephez való viszony kezd összecsúszni. Ennek kettősségéből születhetnek nagyon igaz pillanatok. Ezeket rögzítjük, begépeljük azt a sok-sok órát, s ezt meghúzni, na az egy óriási öröm, hiszen a dialógusok nagyon frissek, élőek, ott van bennük a kincs, a költészet. Két órában öt perc. Ezeket a dialógusokat, élőbeszédszerű mondatokat nem lehet íróasztal mellett megírni.

* Mivel a színészek alakítják a történetet az improvizációkban, megesik, hogy valami egészen máshogy történik, mint ahogy azt te, az író és rendező elképzelted.

— Valóban. Kockázatos, hogy másfelé gabalyodik a történet, mint ahogy én szeretném, de ez a legizgalmasabb az egészben. Ha ugyanis nagyon erőltetném a sajátomat, akkor belefutnánk abba, hogy a színész elkezd megfelelni, eljátszani, nem pedig létezni a szituációban, és valódi döntéseket hozni. 

* Van-e ennek veszélye? Gondolok itt arra, hogy egy túlérzékeny színész talán túlságosan belehelyezkedik ezekbe az életszimulációkba.  

— Egy-egy impró három-négy órás is lehet, s ilyenkor valóban annyira elfelejti a színész, hogy ezt nézik, és ez csak egy játék, hogy összecsúszhat a valósággal minden. Másrészt mivel a szerep közel áll ahhoz, aki ő maga, óhatatlanul is előfordulhatnak bizonyos érzékenyebb törések. Szóval igen, rejt magában veszélyt, főleg, ha túl érzékeny témát vizsgálunk, mint például a családi vagy a férfi-női kapcsolatok, a gyerekvállalás vagy a házasság, hiszen ez könnyen össze tud csengeni privát gondokkal. Erre gyógyír annak hangsúlyozása az improvizációk után, hogy ez csak játék volt, másrészt maga a próbafolyamat második fázisa, amikor elkezdjük mindezt színházként kezelni. Az a tapasztalatom, hogy ez segít feloldani sok mindent, begyógyít sebeket, mert hiszen játszunk, és az ember arra is rácsodálkozik, hogy az ő élete is csak egy játék. De igen, voltak már ebből olyan gondok, amelyeket több idő volt megoldani. De most ilyenről nincs szó.

* Akkor érkezzünk meg a mosthoz. Bemutattátok Az Ede tragédiáját, milyennek látod a KDSZ csapatát? 

— Évek óta figyelem a munkáját, sok bakancslistás előadás fűződik hozzá. Nagyon szerettem és szeretem nézni, ami itt történik, megtisztelő volt, hogy meghívást kaptam, egészen zavarba ejtően az. Egy picit azt érzem, mintha visszatértem volna ahhoz a csapathoz, ahonnan eljöttem. A légkör, az, hogy közösen gondolkodunk valamiről, ezt hozza vissza. Az egésznek van egy baráti, családias hangulata. Nem rohan el mindenki próbák után, szóval nem csak munkahelyként kezelik, ami nagyon inspiráló. Mindegyik színész csodálatos, érdekel, mi jön ki belőlük, szeretem a titkaikat fejtegetni. Az pedig lehengerlő, hogy mennyire alázatosak, és mindenbe nyitottan, bátran ugranak fejest.

* Rengeteget rendeztél, írtál, közben pedig nagyon fiatal vagy, másnak ötvenéves korára alakul ki ilyen hosszú listája. Gyorsan dolgozol, munkamániás vagy, vagy túltolod a tempót?

— Mindhárom. (Nevet.) S ez mind össze is függ. Munkamániás vagyok, tehát sokat dolgozom, túltolom, és közben néha kiégek. Évadonként négy-öt rendezés rengeteg, de most, mivel gyermekem fog születni, megígértem magamnak, a feleségemnek és a születendő fiamnak, hogy megpróbálok lassítani. Bonyolult dolog ez, mert mindig akkor jön egy jó felkérés, amikor megállnék. Egy ideig ezt azzal magyaráztam, hogy fiatal vagyok, mikor, ha nem most, így megesett, hogy nyolc bemutatóm volt egy évadban, ami, valljuk be, agyrém. Nem létező időket aktiváltam, de folyamatosan ott van bennem a dilemma, hogy ezt meddig éri meg csinálni. Borotvaélen való tánc, az örök kérdéssel: meddig lehet így garantálni a minőséget? Ezért a jövőre nézve a jelmondatom: a kevesebb több.

* Előadásaidban többször megjelenik a groteszk és a humor is.

— Szeretek azzal operálni, hogy milyen groteszk, abszurd, eltúlzott elemekkel lehet megbombázni egy drámai cselekményt, és milyen pluszrétegeket tud ez hozzáadni. Gyakran csináltam olyat, hogy történelmi korokat kevertem össze, téridőkontinuum-megnyílásokkal, vagy adaptáltam úgy klasszikust, hogy maga a szerző is megjelent szereplőként. Most egy ember tudatalattijában, szorongásaiban merülünk el. A humor? Erőltetni nem szeretem, de ha jön, az csodálatos. A vicceskedést nem szeretem. Ezt megéltem néha, amikor napi sorozathoz (Drága örökösök, Keresztanyu) írtam dialógusokat, hogy megéljek. Sokszor érzem is a nyomást, hogy egy-egy felkérésbe bele van kódolva, hogy csináljak valami szórakoztatót.

* Feladtad a független létet, most a Szegedi Nemzeti Színházban dolgozol.

— Nagyon elfáradtam a független létben, az utolsó másfél évad nagyon nyögvenyelős és terhelt volt emberileg, szakmailag, megélhetésileg, mindenhogy. Kiégtem, elfáradtam, sok sérülést szenvedtem lelkileg, úgyhogy ahhoz képest nagyon megnyugtató s tervezhetőbb a mostani helyzet. Közben pedig most, hogy itt vagyok a KDSZ-ben, elkezdett hiányozni is az a szertelenség, amely csak a függetlenekre jellemző. Szóval vegyes érzéseim vannak. De nagyon megszerettem a Szegedi Nemzeti Színházat. Kötődni kezdtem hozzá, átlátom a gondjait, és motivál, hogy hozzájáruljak ahhoz, hogy még hitelesebb, igazabb színházzá tegyük az előttünk álló évek során.

* Szabadkáról hová mész?

— Szombathelyre a Mesebolt Bábszínházba, ahol egy felnőtt-bábelőadást készítek Baka István regényéből. Egy vámpírtörténet. A jövő évadban sem fogok unatkozni, de csak három felkérést vállaltam el eddig, s ezekről még nem szívesen beszélnék, mindent a maga idejében.