Már fiatalon elvarázsolta az anyanyelve meg a népköltészet, és miután magyar szakos tanári diplomát szerzett a Szegedi Tudományegyetemen, nem is volt kérdés Radócki-Dukai Virág számára, hogy mivel foglalkozzon. Mivel abban hisz, hogy nem véletlenül születik az ember oda, ahová, ezért itthon, Vajdaságban kezdett el tanítani. Többgenerációs pedagóguscsaládból származik, édesanyja és nagymamája is tanárok voltak, de a pályaválasztásnál nem ez volt a mérvadó. Mint mondta, lehet, hogy van ebben valami örökölt sors is. Nyilván az ember egy mintakövető lény, a családban pedig példaként ott volt előtte a közösségért való munkálkodás, a gyerekeknek a szeretete és a kötelességtudat is. Hozzátette, nem a külső behatások miatt lett tanár, és ha bármi mással szeretett volna foglalkozni, szülei abban is támogatták volna. 

Kép forrása: Nemzeti Tehetség Program, Facebook-oldal

* Oromhegyesi származású, majd Szabadkán tanult, Szegeden érettségizett és Magyarországon járt egyetemre, most Vajdaságban tanít. Hogyan alakult ez így?

— A szerbiai háborús időszakban a szüleim úgy látták jónak, ha Magyarországon tartózkodik a család egy ideig. Ők ott is maradtak, ott dolgoztak tovább, és én ott végeztem el az egyetemet. Szabadkán kezdtem a gimnáziumban, végül Magyarországon érettségiztem, de mindez az akkori háborús viszonyok miatt alakult így. Soha nem szerettem volna innen elmenni, ahogyan a szüleim sem, de így alakult. Talán ezért is érlelődött bennem olyan erősen az a vágy, hogy visszajöjjek, mert úgy mentem el, hogy nem szerettem volna. Mindig itt éreztem otthon magamat. Úgy éreztem, hogy ez az én közegem, ezek azok az emberek, akikhez én tartozom. Tudom magamról, hogyha valamit teszek, akkor azt szívvel-lélekkel teszem, mindent beleadva, és szerettem volna azok között az emberek között élni, akik közül származom, és ennek a közösségnek valamilyen módon a hasznára válni. Hiszek abban, hogy az ember nem véletlenül születik oda, ahová születik, és bízom benne, hogy hasznos az, amit teszek, még ha csak ilyen kis keretekben is gondolkodunk, mint egy tanári állás vagy egy iskolai foglalkozás.

* Miután hazaköltözött, rögtön a Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban kezdett dolgozni?

— Igen, de előbb könyvtárosként, csak utána lettem magyar szakos tanár. Én persze mindjárt tanítani szerettem volna, de amikor én elkezdtem ott dolgozni, akkor még csak egy tagozat, a matematikai szakirány működött. Volt egy üres könyvtárosi állás, melyről úgy gondoltam, elvállalom, aztán majd lesz belőle valami. Úgy éreztem ugyanis, hogy a középiskolás korosztállyal szeretnék inkább dolgozni. Annak idején az egyetemen a mentorom is azt javasolta, hogy mindenképp ezzel a korosztállyal foglalkozzam. Ahogyan a gimnáziumban később bővültek a tagozatok, úgy lehetőségem nyílt rá, hogy magyartanárként is dolgozzak. Két évig voltam ott könyvtáros, majd kaptam egy-két osztályt is, most pedig már 100 százalékban magyartanárként dolgozom. Azt mindenképp el kell mondanom, hogy ez egy nagyon inspiráló közeg. Ebben az iskolában szinte minden egyes pedagógus emelt szintű foglalkozásokat vagy szakköröket is tart. Tehát vannak példamutató kollégák, akiktől sokat lehet tanulni, és nem véletlenül alakult így az én utam.

* Hogyan éli meg a tehetséggondozást?

— Nagyon fontosnak tartom, de ugyanolyan fontosnak tartom azt is, hogy azokkal a diákokkal is foglalkozzam, akik kevésbé tehetségesek, vagy nem ezen a területen tehetségesek. Az anyanyelv és az irodalom tekintetében mindenkinek fejlődnie kell, hiszen a szövegértés készségére vagy a problémamegoldó készségre kivétel nélkül mindannyiunknak szükségünk van az életben, ezért számomra mindegyik diák ugyanolyan fontos. Sőt, azokra is igyekszem odafigyelni, akiknél látom, hogy ez a tárgy nem az erősségük, de szeretném, ha sikerülne őket elvarázsolni, és a negyedik év végén azt mondanák, hogy mégsem olyan rossz dolog az olvasás. Aztán az órán kívül a tehetségek persze az emelt szintű órákra, szakkörre is jönnek. Ott lehetőség nyílik arra, hogy velük külön is foglalkozzon az ember. A Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium matematikai, informatikai és képzőművészeti irányultságú, de mindig akadnak olyanok, akik az anyanyelv iránt is érdeklődnek, és tehetségesek ezen a területen. A tehetséggondozás során emelt szintű foglalkozásokat tartok a diákoknak, itt készülünk fel a különféle vetélkedőkre. Például a minisztériumi anyanyelvi versenyre vagy az Édes Anyanyelvünk nyelvhasználati versenyre, mely Kárpát-medencei szintű, az utóbbi években ezen is próbára tették magukat a diákok. Ezenfelül vannak szakköri foglalkozások is, ahol különféle dolgokkal ismerkedünk, például a kreatív írással, de újságírószakkörünk is volt már, és készítettünk iskolaújságot. Ezt persze úgy tesszük, hogy azokat az írásokat egy kis továbbfejlesztéssel el tudjuk juttatni különféle vetélkedőkre is. Így a diákok tapasztalatot is szerezhetnek az írás terén. Ezek azok a foglalkozások, amelyeket adminisztrálunk, a többi az egyéni. Ha valaki például szavalóversenyre készül, vagy indul a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok beszédversenyén, akkor azokkal a diákokkal külön foglalkozom, ahogyan a néprajzi kutatómunka is egyéni foglalkozást igényel. Nagyon közkedvelt a diákok körében a Középiskolások Művészeti Vetélkedője is, mely annyira tág területet fed, és olyan sok megnyilvánulási lehetőséget ad a diákoknak, hogy nagyon sokan jelentkeznek. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan tanulók közé kerültem, akik érzik, mennyire fontos az, hogy az ember törődjön az anyanyelvével. Vagy ha nem érzik, akkor én ezt megpróbálom tudatosítani bennük.

* Ezek a külön foglalkozások, emelt szintű órák, szakkörök mennyi pluszt követelnek meg egy tanártól: tekintettel az időre és az energiára sok áldozattal jár a tehetséggondozás?

— Nem használnám ezt a kifejezést, mert ez nem áldozat egy tanárnak, hiszen a munkájának a legszebb része azokkal a gyerekekkel foglalkozni, akik valóban akarják ezt. Látni azt, hogy miként fejlődik a diák. És hogyan csillog a szeme, amikor jól sikerült egy versenye, vagy éppen csak átszellemült szövegmondás közben. Szeretem ezeket a rácsodálkozós, katartikus pillanatokat, melyeket akár egy iskolai műsor készítése közben is megélünk együtt. Éppen ez az, ami motiválja az embert, mert szerencsés esetben egy tanárnak ez nyújthat sikerélményt.

* Hogyan éli meg a Bonis Bona díjat?

— Jólesik, mert egy ilyen díj átsegíti az embert a mindennapok nehézségein. Ez egy visszaigazolás is arról, hogy eredményes a tevékenysége. Egyúttal a gyerekek sikere is egy visszajelzés, és az is, amikor tapasztalom, hogy szívesen jönnek. Vagy amikor csak megköszönik, hogy foglalkoztam velük, és látom azt, hogy mennyire élvezik azt, amit csinálnak, az is egy visszajelzés. Ez a díj pedig egy más formája az elismerésnek. Erre is szükség van, mert a pedagógusok életében nem olyan sok alkalom adódik arra, hogy valamilyen kitüntetésben részesüljenek.

* A Bonis Bona díj nem hullik csak úgy az ember ölébe. Versenyeredményeket is kell produkálni, illetve szükség van jelölésre. Önt a kollégái terjesztették fel erre a díjra, ami arra utal, hogy elismerik a munkáját.

— Ez külön öröm és megtiszteltetés. Jó érzés, hogy az ember olyan helyen dolgozik, ahol megbecsülik. Munkaerőként is, és emberként is, mert ez a kettő egy tanár életében nem választható szét.