- Kalánka Szénási Judit fotója

Mottó: ''Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az ÚR szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsolt. 127,2.)
''Valamikor régen természetes volt, hogy a reformáció egyházai a templom és a parókia épülete mellett az iskolában, sőt óvodában is tevékenységet fejtsenek ki. Nem volt ez különben Torontálvásárhelyen sem. A gyülekezet első templomának épületében az istentiszteleti hely mellett egy osztályterem is helyet kapott. Vagyis Isten tisztelete történt a gyermekek oktatásakor is, hiszen az iskola akkor még egyházi volt (s nem községi, illetve az állam fennhatósága alá nyomorított intézmény -- a szerző megjegyzése). Manapság, amikor küzdünk és imádkozunk azért (is), hogy az egykori egyházi ingatlanokat, épületeket és földeket visszaszerezzük, miért ne küzdhetnénk azért is, hogy az egykori, ugyancsak egyházi kézben tudott nevelési szolgálatot visszavegyük? De ne tessék ezt félreérteni! Korántsem az a probléma, hogy az állami óvodák nem lennének eléggé jók, miképpen a földekkel sem az a gond, hogy az állam tartja fenn magát belőlük! Sokkal inkább az a gond, hogy azokból a földekből mi, eredeti jogos tulajdonosok is fenntarthatnánk magunkat, és az egyházi óvoda, ill. játszóház is végezheti úgy a szolgálatát, hogy a keresztyén értékek és Krisztus evangéliuma kerüljön (újból) a nevelés középpontjába. Ez ellen pedig nem hinném, hogy bárkinek is akadna ellenvetése.”
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok is buzdították a Torontálvásárhelyen szolgálatot tévő Gyenge lelkészházaspárt, és útnak indítottak egy olyan intézményt, amely nemcsak az ún. földi egyház ''malmára hajtja a vizet”, hanem Isten dicsőségére és az egyháztagok javára működik. A gondolat sokak szívében élt, és imáikban útmutatást kértek a Mindenhatótól, hogy miképpen is kéne megtenni az első lépéseket. Anyagiak, alkalmas hely és megfelelő berendezés nélkül, csupán az Ő gondviselésére hagyatkozva. Amely ugyanilyen ''véletlenül” sodorta közéjük tavasszal a németországi Erlangen városka Hugenottenkirche gyülekezetének képviselőit, valamint lelkészüket, Farer Johannes-Mann tiszteletes urat. És mielőtt felocsúdhattak volna, a bajor gyülekezet annyi pénzt gyűjtött össze a debellácsi kálvinisták számára, hogy nemcsak megvásárolhatták a kiszemelt házat, hanem be is rendezhették azt. Hogy bár szerény körülmények között, ellenben annál nagyobb szeretettel és odaadással ez év szeptember negyedikén megnyílhasson végre dédelgetett álmaik játszóházának kapuja.
''A rákövetkező hétfői napon már húsz gyermek nevetésétől, énektanulásától és játékától visszhangzott az udvar. Azóta, mivel sikerült még egy termet berendeznünk, majdnem negyvenre gyarapodott a létszám, kis- és nagycsoportos ''palántáinkkal” immár két óvónő és egy dadus foglalkozik. Programunkban, melyet természetesen a gyermekek fejlődési szakaszához igazítottunk, megkülönböztetett helyet kapott a keresztyén értékrend átadása, a magyar nemzeti irodalmi kincs megismerése és történelmünk nagyjainak bemutatása. Emellett a növendékek népi hagyományainkból is kapnak ízlelőt. Bármekkora erőfeszítésébe is kerüljön egyházközségünknek e játszóház és a benne folyó szolgálat fenntartása, Isten reánk bízott magvetői feladatát nem kívánjuk megkerülni. Megtesszük, amit tehetünk, a növekedést és a gyümölcsözést azonban Istenre bízzuk. Mert övé a hatalom és a dicsőség. Most és mindörökké.”

Epilógus