Emlékszem, mintegy ötven évvel ezelőtt, amikor általános iskolába jártam, senki sem viselt szemüveget a diákok közül. A tanárok között is inkább csak az idősebbekre volt ez jellemző. Mostani perspektívából visszatekintve igazi „sasszembrigád” volt az egész iskola, bár azt azért nem lehet tudni, hogy valóban mindenkinek tökéletes volt-e a látása, vagy csak nem lett korrigálva.
Ma viszont az a helyzet, hogy alig van olyan, aki ne szorulna szemüveg „segítségére”, akár ha távolba kell nézni, akár olvasáshoz. A jelenség mögött korunk életmódbeli szokásai húzódhatnak meg. A szemüvegesek megszaporodása mellett aggasztó még, hogy gyakran látom ismerőseimnél a lencsék mögött, hogy könnyes, fáradt, megviselt a szemük. Okostelefonok kijelzőjének, laptopok és táblagépek képernyőjének a hosszas nézése okozhatja a szemfáradást, és félő, hogy az elkövetkező években csak romlik a helyzet. A koronavírus-járvány miatt előállt helyzet mindezt még fokozza, hiszen ha otthonról dolgozik valaki számítógépről, talán ugyanannyit mered a képernyőre, mint a munkahelyén tenné, de valószínű, hogy így még a munkahelyre való eljutás idejét is felváltja a képernyő bámulása, még ha nem is a munkához szükséges tartalmakat nézi.
A látásromlás előfordulása világszerte növekvő tendenciát mutat. Számos tanulmány szerint szoros összefüggésben áll a végzettséggel, vagyis a tanultabbak körében szignifikánsan gyakoribb a rövidlátás. Az egyik reprezentatív felmérés azt mutatja, hogy napjainkban Közép-Európában az egyetemi hallgatók között a myopia mintegy 50 százalékos. Minden második egyetemista rövidlátással küszködik. Tajvanban, Japánban, illetve Kína fejlettebb nagyvárosaiban pedig már 90 százalékos előfordulást mutattak ki, mely elképesztő adat. Ha nem változnak meg a trendek, a világ népességének a fele 2050-re rövidlátó lesz. Amikor itt még alig viselt valaki szemüveget, a japánok többsége már látáskorrekcióra szorult, és emlékszem, abban az időben arról cikkeztek, hogy ennek genetikai háttere lehet.
Az azóta eltelt időszak fejleményei viszont arra engednek következtetni, hogy ha létezik is hajlam, a genetika nem az egyetlen kockázati tényező. A rövidlátással foglalkozó kutatók felvetették, hogy bizonyos környezeti tényezők is állhatnak a háttérben. Nagyon úgy fest, igazuk lehet. Tudományos cikkekben olvashatunk arra utaló fejtegetéseket, hogy nemcsak a számítógép- és a telefonhasználat, illetve a tv képernyőjének a bámulása, de a hagyományos módon való könyvolvasás is hozzájárul a rövidlátás gyakoriságának növekedéséhez.
Látásunk romlását ezeken kívül valószínűleg sokban „segíti” az is, hogy kevesebbet pislogunk, ami a szem kiszáradását idézi elő. Állítólag a káros UV-sugárzás is képes rombolást végezni a szemben, miközben a természetes napfényre nagy szükségünk van. De a bevitt tápanyagok minősége szintén hathat a látásunkra.
Ha nem változtatunk életmódunkon — aminek egyelőre nincsenek jelei —, az hosszú távon a látásunk jelentős romlásához, talán annak teljes elvesztéséhez vezethet. Lehet, hogy a jövő embere már nem a szemével, hanem direkt az agyhoz kapcsolt érzékelőkkel látja majd a külvilágot. A folyamat, úgy tűnik, megállíthatatlan. Ahogyan az is, hogy a világot máris csak úgy látjuk, ahogyan mesterséges módon, a különféle sajtóorgánumok láttatják velünk. A nem megfelelő látáskorrekció ilyen esetekben is káros lehet, és fel kell fognunk, hogy itt már nem „csak” a szemünk a tét…
