Az erzsébetlakiak szolgálatában

Nem portékára ragasztott árjegyzéket takar a cím, csak házigazdám adomázik ilyetén, amikor beszélgetésünk közben be-becsörög a mobilja, és arról tudakozódik a kliens, van-e Simony Jánosnak a következő napon szabad terminusa Nagyecskerekre szállítani valakit Blatóról, vagyis Erzsébetlakról.
Megróttak már korábban is a helységnév használata miatt, de a helybeliek úgy kapaszkodnak falujuknak ebbe az elnevezésébe, mint a megszeppent gyermek az édesanyja kötényébe. És ebben benne van szinte minden. Kiváltképpen a kényszerű változás, változtatás elleni dacos fellépés. Mert mint mondják, vallják a helybéliek, a kocsisok cserélődnek, de a ,,lovakat' nem fogják ki. Hozzászoktak már ők a rekkenő hőséghez, a nyáron rajokban vonuló szúnyogokhoz, télen a farkasordító hideghez, a kátyús utakhoz - minden évszakban. Újabban pedig a zsenge kukoricásban önkényesen garázdálkodó rezervátumi vaddisznócsorda röfögéséhez. Semmi sem tart örökké. És ez legalább annyira tekinthető örökérvényű igazságnak, mint az, hogy egy vasárnapi szentmisén a plébános három nyelven szól a ,,nyáj'-hoz. De ne ragozzuk!
János bácsi buzgón jegyzetel füzetébe. Pedáns ember, akit már egyes falusi ifjak is példaképüknek tekintenek. 37 év munkaszolgálata alatt egyetlenegyszer sem követett el közlekedési kihágást, és talán jobban ismeri a forgalmi szabálykönyvet, mint azok, akik írták, bővítették őket. Karrierjének alkonyán evezett be a települések közötti taxiszolgáltatás viszonylag csendesebb vizeire.
- Ötgyermekes nagy, de szerény jövedelmű család elsőszülöttjeként láttam meg a napvilágot 1955-ben. Kanakot nagyanyámnak köszönhetően hagytam el és jöttem Becskerekre tanulni. Az akkori munkaközvetítő irodájába is sziklaszilárd eltökéltséggel állítottam be: márpedig én dolgozni akarok! Amikor látták, hogy semmiképpen sem tudnak elámítani különböző mesékkel, ígérgetésekkel, kaptam egy listát hangzatos nevű vállalatokkal: válasszak! GIK-Banat, Remont, Naftagas... Így szerződtettek néhány hónapra a Naftagasba - emberpróbáló fizikai munkákra. Tanultam és edződtem, s bármikor alkalmam adódott rá, akár különösebb térítés nélkül is beugrottam sofőrösködni egy-egy kolléga helyett. Hiszen az volt az igazi szakmám. És ezt akkor a munkaadó észre is tudta venni, értékelni. A próbaidő letelte után talán még kétszer írtam alá szerződést meghatározott időtartamra, utána ,,örökbe fogadtak' a belföldi spedícióban. És minden munkaévünkhöz ,,tapasztottak' még három hónapot. Keserű fájdalomdíj a rengeteg terepmunkáért, számtalan lehajtott mérföldért, idegen szálláson való álmatlan éjszaká(k)ért, miközben odahaza a párom nevelte a gyerekeket, vezette a háztartást és izgult, hogy hazatértemkor az arcán csak az örömet vegyem észre. Szeretet és kölcsönös bizalom kovácsolt bennünket össze, és erre hallatlanul nagy szükség volt, hiszen az élet valahogy megkülönböztetett előszeretettel veri kegyeltjeit.
Nem kell, nem szabad mindent elmondani, leírni, még ha fel is fedték előttem a titkot. Pereg a magnószalag, serceg a toll, és János bácsi gondolataiban ismét a több száz lóerős nyerges vontatók volánját tartja kezében magabiztosan. Az idei nagy tavaszi áradáskor, a gáterősítéskor is nélkülözhetetlen láncszeme volt az erzsébetlaki polgárok összefogásának. A tizenéves legények büszkén mesélték, hogy bizony beszólt ő a szervezőknek is, amikor tizenkét munkásra csak nyolc üveg sört küldtek ki...
- Egyszer sofőr - mindig sofőr! - kanyarodunk vissza a töltésoldalból. Békésen fodrozik most a Tisza, pajkos napsugár kacérkodik az öreg tó lakóival, a konyhát pedig a légkondicionáló zümmögése tölti be. Vasárnapi idill, de azért be-becsörög időközönként a telefon. Míg a gazda felveszi a kuncsaft adatait, az eddig némán sürgő-forgó Annus néni is hozzászól a témához. Egy tál gőzölgő húslevest helyez asztalközépre. Mosollyal fűszerezve, pedig már így is megadta az étek kellő savát-borsát. Őt emlegette az elébb a gazda, és őt emlegetik mindazok, akiknek volt szerencséjük kóstolni a híres ,,blatósi' mákos kalácsot, hideg kiflit, paradicsomos lepényt... csupa helyi ízek kavalkádját. Ezúttal sem lehet azonban János bácsit eltéríteni a témától. Ő már csak ilyen.
- Az ésszerűsítési program keretében, szabadon fogalmazva, én is munkaerő-felesleg lettem. Ez nem ,,érdem szerint' történt, de megtörtént. Az idősebb fiam szerencsésen a helyembe léphetett, és amint kézhez kaptam a végzést és a végkielégítést, búcsút intettem a vállalatnak. Hidd el, öcsém, nem volt mindegy! Holott készültem rá! Szent György másnapján, erre tisztán emlékszem, kikocsiztam a buszállomásig, a frissen felszerelt TAXI-táblával. Szomszédok, ismerősök csóválták a fejüket szájtátva, hitetlenkedve: mire jó mindez? Végre pihenhetnék... Hajt a vérem! Nem hajszolom agyon magam, de arra jó, hogy betölthesse azt az űrt, ami ,,nyugdíjaztatásom' után keletkezett. Kihívás is ez egyben, hiszen nap nap után érintkezem az emberekkel, és akkor is tudnom kell mosolyogni, udvariasan szólni, amikor ehhez éppenséggel semmi kedvem sincs. E nélkül nincs üzlet, kereslet pedig, mint láthattad-hallhattad, van. Hétköznapokon négy járata van Erzsébetlakról a nagybecskereki Autobanatnak a város felé, de a víkend az maga a fekete lyuk. Arról nem is beszélve, hogy gyakran sürgősségi hívásom is akad, éjnek évadján. Mindig is hitvallásomnak tartottam, hogy a rám bízott, felvállalt munkát lelkiismeretesen végezzem el. Most sincs különben, amióta a magam gazdája lettem. Nálam nem ketyeg a taximéter, és az utas sem izzad a várható cehtől, de nem is kell attól tartania, hogy olajfoltos lesz a ruhája, vagy a nyílt úton marad, mert elfelejtettem tankolni, vagy meghibásodott a ,,sztojadin'.
Ez tehát a 110 dinár titka. Nem reklámszövegként készült, és már az is siker lesz, ha egyáltalán az ,,alany' kezébe jut a róla írt szöveg ebben a világ végi, közép-bánáti falucskában, ahová csak elvétve érkezik (ha egyáltalán megérkezik!) magyar sajtótermék. Viszont legyen példa. Követendő. Mindnyájunknak: a közösségnek még akkor is tudunk hasznos szolgálatokat tenni, ha éppenséggel nem tartozunk egyetlen (főleg politikai) érdekszervezethez sem. Vagy akkor már emberszámba sem vesznek bennünket?