Százezer dollár a tehetségek javára

Százezer dollár a tehetségek javára

Interjú dr. Várady Tiborral az általa megalapozott kiválóságiösztöndíj-hitel kapcsán

Világhírű jogász szakemberünk nemrég, mint ismeretes, a Magyar Nemzeti Tanáccsal együttműködve 100 ezer dollárt bocsátott vajdasági magyar közösségünk szolgálatára. Létrehozta a kiválósági ösztöndíjhitel-alapot, melyből már az idei tanévben tíz itthon tanuló doktorandusz és húsz akadémiai mesterképzésen levő egyetemista részesülhet kiemelt összegű ösztöndíjban. Esélyt adott ezzel a vajdasági magyar tehetségeknek a szakmai előrelépéshez. Ebből az alkalomból készült vele az alábbi interjú.

* Százezer dollár nem kis pénz, gondolom, Várady Tibor lehetőségeihez viszonyítva sem... Milyen motivációval bocsátottál ekkora összeget a saját zsebedből a köz szolgálatára?
— Hetvennégy éves vagyok, és több mint öt évtizede vagyok olyan helyzetben, hogy tisztességes jövedelmem van. Sohasem foglalkoztam befektetésekkel, csupán a szakmám juttatott annál valamivel nagyobb keresethez, mint amennyi a megélhetésemhez szükséges. Adózás után is maradt pénzem. Ebben a helyzetben az ember elgondolkodik arról, hogyan segíthetne azon a közösségen, amelyhez tartozik. Nekem sorstársaim a vajdasági magyarok. A sorstársviszonyt leginkább úgy értjük mint a balsors megosztását. Azt hiszem, meg kellene osztani a szerencsét is. A 100 000 dollár persze számomra is nagyon nagy összeg, hogy úgy mondjam, számottevő része a szerencsémnek. Van még valami, ami a későbbi (az „érettebb”) években az embernek eszébe jut — és ez a fennmaradás, illetve múlás kérdése. Ezt különösen fájdalmasnak érzem, ha a szülővárosomban, Nagybecskereken vagyok. Persze nem felfedezés és nem egyedi érzés az, ha valaki a hetvenes éveiben a dolgok múlásán töpreng. Kisebbségi sorsunkban viszont — és különösen szórványban — ezek a hagyományos, az átlagtól nem eltérő emberi érzések külön dimenziót is nyernek. Felmerül a kérdés — és ez nemcsak lírai merengés —, hogy fennmarad-e az a nagybecskereki többnyelvű (és benne a magyar) világ, amelyhez tartozom. Ennek a fennmaradásához szeretnék valamiképpen hozzájárulni — és így segíteni a saját továbblétezésemet is. Az elmúlást/feledést igyekeztem gátolni azzal is, hogy sajtó alá rendeztem a nagyapám naplóit. Remélem, hogy az idén megjelenik az a prózakötetem is, amely a család ügyvédi irattárából válogatott aktákra épül. Az ösztöndíj azonban nemcsak az emlékezést, hanem a folytatást is igyekszik elősegíteni. 
Jogászpályám során tanítottam elsősorban Újvidéken, de Budapesten, több amerikai egyetemen, Franciaországban és Kínában is. Ehhez — a pályafutáshoz és a kenyérkeresethez is — a posztgraduális tanulmányok adták a legnagyobb esélyt és lendületet. Őszintén szeretném, ha minél több vajdasági magyar fiatal futhatna be az enyémhez hasonló vagy akár ennél sikeresebb életpályát. A pályázati határidő valószínűleg meg lesz hosszabbítva, november közepéig lehet majd pályázni.

* Miért tartod fontosnak a vajdasági magyar szakmai elit kinevelését?
— A Magyar Nemzeti Tanács eddig különféle forrásokból — a szerb és a magyar állam segítségével — elég sok ösztöndíjat folyósított, de posztgraduális ösztöndíjakra nem volt semmilyen pénzügyi keret. Én ezt az ösztöndíjat nem tartom fontosabbnak, mint a többit, de fontosnak tartom. Minden közösségnek szüksége van szakmai elitre. Persze, nem mindenki lesz az elit része, aki posztgraduális stúdiumokat folytat. Arra is több példa van — és lesz is —, hogy valaki posztgraduális tanulmányok nélkül verekedi be magát a legjobbak közé. Kétségtelen azonban, hogy a szakmai előrelépéshez nagyon sok területen egyre fontosabbak a posztgraduális tanulmányok. Az ösztöndíj azt a célt szolgálja, hogy valamivel nagyobb esélyük legyen a vajdasági magyar tehetségeknek.

* Egyfajta hitel ez tulajdonképpen, amit vissza kell fizetni?
— Ezen sokat gondolkodtunk a Nemzeti Tanács vezetőivel. Az elképzelés ugyanis már egy évvel ezelőtt megszületett, de haboztunk a konkretizálásával, mert tartóssá szerettük volna tenni az ösztöndíjat, szerettük volna, hogy ez egy maradandó esély legyen. Ezért döntöttünk úgy, hogy a havi 150, illetve 160 euró hitel legyen, ne pedig ajándék, hogy visszafizetés után mások is esélyt nyerhessenek.  Én persze ajándékba adom a 100 ezer dollárt, a hitelt nem nekem kell visszafizetni, hanem az MNT-nek. Egyszersmind ez egy nagyon megértő módon kezelt hitel. Először is: kamat nincsen. Ezenkívül jutalmazni akarjuk azokat, akik igyekeznek és sikerrel végzik tanulmányaikat. Aki határidőn belül oklevelet szerez, annak nem az egész hitelt, hanem csak a felét kell visszafizetnie. Aki nemcsak hogy határidőn belül szerez oklevelet, hanem a legjobb tíz százalékban végez, az csak húsz százalékát fizeti vissza a hitelnek. Számít majd természetesen az is, hogy hajlandóak-e Vajdaságban munkát vállalni az ösztöndíjazottak. Azt is remélem, hogy ehhez a tőkealaphoz mások is hozzájárulnak. Ennek szép példája, hogy Korhecz Tamás az ösztöndíjalapnak ajándékozta a Lőrincz Csaba-díjjal járó pénzjutalmat. Reméljük, lesznek más adományozók is. Biztató, hogy eddig több vállalkozó is jelezte már, szívesen csatlakozna ehhez a kezdeményezéshez.

* Feltételezem, hogy akkor kell majd visszafizetniük az igénylőknek, ha elkezdenek dolgozni a szülőföldjükön. De itt van a bökkenő: hol dolgoznak majd? Hiszen nincsenek, illetve alig vannak munkahelyek. A második ország vagyunk a világon, ahonnan a legtöbb fiatal kivándorol.
— Igen, rossz a gazdasági helyzet. A gazdasági problémák meghaladják az egymást váltó kormányok erejét. És nemcsak Szerbiában. Válságról beszélünk, ami tény is, de egy kicsit ürügy is, frázis is. Sok politikus számára a krízis arra is jó, hogy elnapolja a szembenézést a tényleges irracionalitásokkal. Elmondható, hogy nem azért rossz a helyzet, mert valamit rosszul csinálunk, hanem azért, mert „válság van”. Azt akarom mondani, hogy a nehéz gazdasági helyzet ellenére vannak esélyek, tenni lehet valamit, vannak emberek, akiken lehet segíteni.

* Az MNT becsületére legyen mondva, nem frázisokat pufogtat, hanem a cselekvés útját járja, konkrét tettekkel igyekszik könnyíteni népünk sorsán...
— Én azt hiszem, hogy az MNT keretében megalakul egy kulturális autonómia, mely, ha nem is tökéletes, európai mércékkel mérve is figyelemreméltó. És nagyon remélem, hogy az Alkotmánybíróság elé került kezdeményezések, amelyek durván támadják a nemzeti tanácsok hatáskörét, nem végződnek jogfosztással. Az MNT valóban nem a zászlólengetés, hanem a cselekvés útját járja. Biztosan voltak dolgok, melyeket másként vagy jobban is lehetett volna csinálni, de kétségtelenül vannak számottevő eredmények. Az iskolákban valóban sikerült megnövelni a magyar diákok számát, a nyelvhasználatban ugyancsak van előrelépés, akárcsak a felvételi vizsgák tekintetében. Volt előrelépés más területeken is. A megmaradásnak ez a tulajdonképpeni receptje: nem elég panaszkodni, tenni is kell konkrét dolgokat.

* Miben látod a magyar és a szerb államfő csúrogi találkozásának jelentőségét a két ország s a mi délvidéki közösségünk jövője szempontjából?
— Azt hiszem, mindenképpen jó, hogy erre sor került. A kilencvenes évek háborúi és Jugoszlávia felbomlása sok megpróbáltatást és tragédiát hozott. Különösen súlyos helyzetbe kerültek azok, akik az ország ennek vagy annak a részén kisebbségi helyzetben voltak. Két évtized elteltével most láthatóvá válnak más következmények is. A történelem először nemcsak szomszéd-, hanem sorstárshelyzetbe is hozta Szerbiát és Magyarországot. A délszláv háborúk következménye, hogy a szerbség jelentős része nem Szerbiában él — határon túli szerbség lett. Ez a történelmi helyzet esélyt ad a kölcsönös megértésre. A határon túli sajátjaink iránt érzett rokonszenv és tenni akarás tulajdonképpen egy táborba sodorta Magyarországot és Szerbiát. Csak tudatosítani kellene, hogy a határon túli szerbek és a határon túli magyarok egyaránt megértést és rokonszenvet érdemelnek. Hogy elindulhassunk ennek a tudatosításáig, fontos volt pontot tenni a múltra. Azt hiszem (vagy legalábbis remélem), hogy ez a főhajtás nemcsak gesztus volt, hanem sokkal inkább lezárása egy történelmi korszaknak, és elindulás egy olyan korszak felé, amelyben nagyobb lesz a megértés, mint meg nem értés.

* A nagyapádnak, a köztiszteletben álló néhai államférfinak, Várady Imrének a nyomdokain haladsz, szemmel láthatóan az ő világnézetéből táplálkozol. Mi az, amit a legjobban szerettél, illetve amit a legjobban becsülsz a nagyapádban?
— Amikor unokaként kommunikálni kezdtem a nagyapámmal, körülbelül ugyanolyan idős volt, mint most én. Talán ez is magyarázza, hogy ma jobban megértem. Nagybecskereki volt, jogász volt, polgár volt, igyekezett olyan életet folytatni, amely nem mindig az évei számához igazodott, a közéletben nem volt számára fontosabb, mint a magyarság fennmaradása egy többkultúrájú közegben. Ezeknél az alapköveknél én sem találtam fontosabbat az életem folyamán. Csak persze módosult sok minden. Másként vagyok nagybecskereki, másként vagyok jogász, másként vagyok polgár, az évek sem mindenben ugyanazokat a terheket és lehetőségeket hozzák, más keretbe kell helyezni a kisebbségi törekvéseket is.

* Köszönjük a beszélgetést!

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink