Március. Ilyenkor eszünkbe jut a Pilvax, a jól összeállított tizenkét pontos követelés, a háromszín kokárda, Petőfi, s ahogy szaval. Elképzelem, ahogy a szél fújja hullámos haját ott a lépcsőkön. Már nincs téli hideg, inkább az a csípős, tavaszi, arcpirító szél. Egyenlőség, testvériség, szabadság. Nem: egyenlőbbség, szabadabbság, testvérebbség. Valahogy mégis túlbonyolítjuk ezt a három egyszerű és érthető kis szót. A szabadságharc óta elmúlt már néhány év, több mint másfél évszázad. Voltak elnyomók, felszabadítók, bombázók, építők, azóta történt egy s más. Mégis azt mondom: hiába a sok ismétlés, nem vagyunk túl jó diákok. Jó lenne hetente egyszer újraolvasni azt a tizenkét pontot, lefordítani néhány nyelvre, s elismételni ezt a három szót is. Hogy egyszer s mindenkorra az eszünkbe véssük. Mert ez a legfontosabb az egész óra anyagából.

A szabadságharcokról s egyéb háborúkról tanultunk tehát az iskolában, aztán az élet iskolájától is kaptunk néhány magánórát, egy-két sarokba állítás, kukoricán térdelés is becsúszott, mégsem tanultunk meg semmit. Hiába próbálta a tanító belénk verni az anyagot, mi azt hittük, jobban tudjuk. Azaz sokan azt hitték — és hiszik most is. A gond ezzel csak annyi, hogy éppen ők, ezek a „rossz tanulók” ülnek azokban a karosszékekben, ahonnan háborúsdit lehet játszani. S a kisfiúk szeretnek háborúsdit játszani.

Azért én őszintén remélem, hogy egyszer valóban eljön az az idő, amikor már nem kell háborúkat kezdeni, s egymást ölni földek, elvek, vallások, hatalomvágy vagy bármi más miatt. Addig is én büszkén emlékszem és gondolok Petőfire meg a többiekre így március idusa táján. Valahogy így kell ezt csinálni, ahogy ők tették. Úgyhogy éljen a magyar szabadság. S az összes többi is. És tanuljuk már meg mi, emberek jól azt a bizonyos leckét.