Az ünnepek alatt akkora petárda- meg tűzijáték-durrogás volt felénk, hogy a környéken csak az a vad maradt meg, amely nagyot hall — olyan meg nem sok van. Mindennap etetünk, de most nem fogy el másnapra a kihelyezett élelem úgy, mint eddig. Az időjárás is igencsak szeszélyes. Szeretek etetni járni, olyankor ugyanis mindig látok vadat. Most azonban nem.

Az ünnepek idején sokan vannak az erdőben, ezért a vad mélyebbre húzódik. A napokban láttam sétálókat, szerelmeskedőket, de még egy eltévedt idős asszonyt is megtaláltunk. Motorosok robognak az erdei utakon, ahol igazából semmi keresnivalójuk sincs, mi meg mérgelődünk. Így történt, hogy vadászat híján körbejártam az itatóhelyeket. Az egyiknél, ahol egy náddal körülvett tavacska van, találtam egy horgászbotot — horgász nélkül. Hiába meresztgettem a szemem, senkit sem láttam a környéken. A bot a tó szélére volt állítva, a zsinór a vízbe lógatva, de a tulaj sehol sem volt. Természetesen az volt első gondolatom, hogy valaki ottfelejtette, így én is ott hagytam.

Másnap az etetés végén megint arra vitt az utam, a bot pedig még mindig ott volt. Kezdtem úgy gondolkodni, mint az öreg zsidó a viccben, hogy ez a bot azért van ott, hogy én megtaláljam. Na, ha az Úr nekem adta, akkor össze is szedem. Kiugrottam a terepjáróból, és elkezdtem ereszkedni a lankás partoldalon. Persze nem volt ez olyen egyszerű, mint leírni, csúszott és meredek volt ugyanis, a nádról meg a nyakamba csöpögött a lecsapódott nedvesség. Arról nem is beszélve, hogy a nádtól már nem láttam a helyet, ahová a bot le volt téve. Tapogattam a vízparton, próbáltam irányba állni, és ekkor ütött be a baj. Nem vettem észre, hogy alámosta a víz a partot, így az leszakadt alattam. Derékig elmerültem. Akkor már etettem a fenével a pecabotot is, meg azt is, aki ott hagyta, ettől azonban én még vizes maradtam. Próbáltam kiemelni az egyik lábam, de nem sikerült. Próbáltam a másikat is, az összejött, de a csizma ott maradt. Kénytelen voltam lehajolni, és könyékig vájkálni a sárban, hogy kicibáljam. Persze a kabátom is rendesen elázott. Sőt a nagy hajlongásban a kalapom is beleesett vízbe, és mint egy bója, ott úszkált, ahol semmi dolga nem volt. Fél lábon állva igyekeztem megkaparintani egy darab nádat, hogy mentsem a menthetőt, persze az nem akart eltörni, így elővettem a vadászkésem, mely mindig ott van az övemen. Levágtam a nádat, visszaúsztattam az addigra már igencsak vizes kalapomat, majd örömömben és izgatottságomban mellé tettem a kést, mely egy elegáns csobbanással szintén a vízbe esett.

Ekkor már végleg elegem lett az egészből. Szerencsére gyorsan megtaláltam kést, és már másztam is ki. A fogaim úgy vacogtak, mint egy spanyol táncos kezében a kasztanyetta. Vizes és sáros voltam, meg persze dühös, mert hívő ember vagyok ugyan, de most egyre mélyebben hittem, hogy ezt a botot mégsem nekem szánta teremtő. Ekkorra értek oda a határrendészek, akik szintén ügyeletben voltak aznap. Messziről látták az erdészet autóját, és úgy gondolták, megnézik, mi történik ott. Volt mit látniuk, csak a jólneveltségüknek köszönhetően nem nevettek ki ott helyben. Mondtam nekik, hogy a bot az övék lehet, ha be mernek menni érte, én meg maradok a vadászatnál a jövőben is! Így nem lettem pecás.