Csak mentem a lány nyomában, akárha egy puli kísérné, közben azon törtem a fejem, hogy valami hiba lehet a Hótatinál, aki csak úgy ukmukfukk — szinte máról holnapra — olyannyira vallásossá vált, hogy még Mózes elejtéséről is lebeszél bennünket. Vagy talán annyira megérintette a tisztelendő úr föltételezése annak a bizonyos kápolnának a Dunába borulásáról, hogy annak hatására most azt képzeli, a Jóisten a hajlékába fogadta az óriásharcsát, s örök időkre megvédi mindazoktól, akik meg akarják fogni? Ilyen és a hasonló gondolatok után már a Házi-tanya bejáratánál szóltam csak oda Házi tündérnek:
— Azt gondolom, hogy utána kellene néznünk annak a kápolnának.
— Melyiknek?
— Amelyikről a tisztelendő úr beszélt.
Furcsán nézett rám a lány, pedig az övéhez hasonló, galagonyaszín szemmel nem is lehet furcsán nézni másokra. Szóval: a tekintetében akkora kérdőjelet láttam, hogy szinte letettem róla, hogy tovább ismertessem vele az esetleges teendőinket.
— Ha esetleg kecskebéka lennél vagy jobbik esetben maga Mózes, akkor talán utánanézhetnél a dolognak, de ilyen cingár szárazföldiként semmi esélyed sincs rá — jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, és az oldalra kicsapott gidáival kezdett foglalkozni, mert a karám innenső részét megroggyantották.
Csak rövid ideig voltam csendben. Most olyan elhatározásra jutottam, hogy itt az ideje a cselekvésnek, mert nem lehet ezt csak egy kézlegyintéssel elintézni, nem hagyom, hogy önző módon lebeszéljen a nagy lehetőség kihasználásáról — mármint a Jóistennel való társalgásról.
— Az éjjel rendesen kialszom magam, és reggel, pirkadatkor lebukok a kápolnába, hogy kissé körülnézzek benne — mondtam csökönyösen, és már indultam volna a tanyánk felé, amikor a szava megállított.
— És mit mondasz neki?
— Kinek mit mondok? — kérdeztem.
— A Jóistennek — mondta, majd megkérdezte: netán magával Mózessel akarok beszélni?!
— Egyikkel is meg a másikkal is, ha minden jól megy! — adtam a nagyképűt, azzal nagy léptekkel indultam az egykori hódunai fészek felé.
A kapitányt az udvaron találtam. Éppen vastagabb vesszőből sövénykerítést font a szárnyasoknak, mert mindig elkószálnak a földekre, és Sára asszony már többször szóvá tette, hogy dézsmálják a veteményesét.
Leültem Janóval szemben egy tuskóra, és figyeltem a munkáját.
— Kifutja ebből egy karos sámlira is, azon aztán úgy üldögélhetsz, akár egy királyfi a trónján — biztatott a kapitány, miközben olyan ügyesen hajtogatta a vesszőket, hogy a mozdulatait alig tudtam követni. Egyszer csak hirtelen megállt a keze, és azzal az égszínkék szemével úgy meredt rám, mint a csavargásból megtért kutya a zárt kapura.
— Te meg min töröd a fejed? Látom úgy feszíti, majd szétpattan. Valami baj van, Pisti?
— A Házi lánynak megígértem, hogy lebukok a kápolnába — mondtam, és mivel a kapitány szigorú tekintete csak nem akart enyhülni, azonnal magyarázkodni kezdtem, hogy: ugyan már, ez annyi, akár a semmi, hiszen amilyen formában vagyok, magát a Baracskát is átbukhatnám minden nehézség nélkül.
— Az elfelé és a lefelé meg az innen oda vagy az innen le, az kettő, fiam! Ilyen korban ezeket már illene megkülönböztetned — oktatott jóakaratún, és én már-már feladtam volna az egész kalandot, ha nem jut eszembe Örzse nagymama meséje a kapitányról, aki a Dunán a gőzöse alá bukva egy hatalmas uszadéktól szabadította meg a hajócsavart, és azután napokig az ágyat nyomta, mert megerőltette a tüdejét.
— És a Duna aljára ki járt le legénykedni? — kérdeztem keményen.
— Az más eset volt, és muszáj volt, mert a kenyérről volt szó — ágaskodott az indulat Janó apóban, és megint úgy nézett rám az égszínkék szemével, hogy azt hittem, mindjárt lenyel keresztben.
— Most is a kenyérről van szó — mondtam dacosan.
— Miféle kenyérről, te gyerek? Már megint fantáziázol, vagy a bajt keresed? Mert ha nem tudnád: aki keres, az talál is! — jelentettre ki a kapitány, s mondhatom, jólesett az aggódása, mert abban az időben, amikor alig tízévesen napokra eltűntünk a hozzátartozóink közeléből, hogy bejárjuk a háborús események színhelyeit, bizony nemegyszer jutott eszembe, vajon aggódik-e értünk egyáltalán valaki. A gondoskodás fontosságára akkor döbbentem rá, amikor a Döglött-Baracska melléki partizán megfigyelőnél — melyet három magas bükkfa tetejébe ágyaztak fészekként a Batinát rohamozók — talált kézigránátok egyike szétroncsolta a kis Rózsa kézfejét, és azt sem tudtuk, mitévők legyünk.
— Nem leszek egyedül, mert a földkerekség legokosabb vízi kutyája vigyáz rám a csónakból — mondtam Janó apónak, aki ennek hallatára megnyugodni látszott, hiszen baj esetén Bársony mindenkit odacsődített volna, aki él és mozog a környéken.
Azt már előbb tudtam, hogy a búvárkodók kibiztosítják magukat, és összeköttetésben maradnak a külvilággal. Találtam is a kapitány lomtárában megfelelő hosszúságú kötelet, amit a derekamra köthetek, a másik végét pedig a csiklihez erősíthetem. Intettem Bársonynak, hogy: kiskomám, menjünk szép csendesen a dolgunkra!, és a kutya tekintete köszönetet sugárzott, hogy ekkora bizalommal vagyok iránta.
A Kápolna-verem környékét déli napsütés szurkálta lándzsáival, amikor a könnyű vízi járművet magam alá vettem. Még eszembe jutott, hogy feladtam a reggeli merülés tervét, mivel sokkal jobb látási viszonyok közepette merülhetek a déli órákban, amikor éltetőnk sugarai merőlegesen esnek a vízre, a legjobb látási viszonyokat teremtve meg kalandosnak ígérkező fölfedezőutamhoz.
A part vagy harminc méterre lehetett tőlem, amikor csendre intettem a csiklit, és a kötél egyik végét hozzá, a másikat pedig magamhoz erősítettem.
— Bársony, ha bajban leszek, majd rángatom a kötelet, hogy megmenthess — adtam ki az utasítást a kutyának, mire az vinnyogni kezdett, és a szája szélét nyalogatta, mintha csak kedvenc falatjával, a nyárson sült szalonna bőrével kecsegtetném.