Tavaly nyáron éreztem magamban először annyi erőt, hogy megkockáztassak egy nyaralást két kicsi gyerekkel. Az akkor már majdnem négyéves fiammal és majdnem egyéves lányommal útra kelni nem volt egyszerű (amúgy ma sem az).

Ismerem magam, tudtam, hogy az indulás időpontjának közeledtével egyre bizonytalanabb leszek, és az indulás előtti napon pánikolva vissza akarom majd csinálni az egészet, ezért biztos, ami biztos alapon, jó előre, már januárban lefoglaltuk a szállást. Nem sejtettük, mi vár ránk… De nézzük sorban!

Nem bíztuk a véletlenre, beszerveztük az egész családot: az én szüleim, a húgom és a férjem öccse is jött velünk. Ha már így van, milyen jó ötlet egy egész házat kibérelni! Lehetőleg valami szép, nem túl forgalmas helyen, ahol mi sem zavarunk senkit, de nekünk sem kell állandóan aggódnunk mások hangoskodása miatt. Találtunk egy csodálatos panorámát ígérő nagyszerű házikót egy kicsi, az itteni turisták számára ismeretlen falucskában. 300 méterre a tengerparttól, a ház előtt és mögött parkolóval. Csendes, nyugodt környezetben, erdővel körülvéve. Első látásra beleszerettünk a fotók alapján. Túl szép volt, hogy igaz legyen.

Nem akartunk buszozni a két picivel, ezért a népes család két autóval indult útnak. Éjszakai utazás mellett döntöttünk. Este 8-kor elindulunk, reggel 8-kor már a tengerbe lógatjuk a lábunkat. A naivitás netovábbja. Már Belgrádnál elkapott bennünket egy óriási vihar, melyről sehol, egyetlen időjárás-jelentésben sem esett szó. Ez a vihar Nišig fokozatosan csapkodta az autónkat, jelentősen lelassítva ezzel a haladást. A szerbiai határátkelőre már hajnalban érkeztünk, és mire Macedónián keresztül a görög határra értünk, javában benne jártunk a délelőttben. Forróság, hiába a klíma. És ha valaki azt hiszi, a GPS világában semmi sem gond, az bizony nagyot téved: Szaloniki környékén millióféle munkálat folyt, a számos kerülőút megtalálása pedig órákat adott hozzá a menetidőnkhöz.

Mire a falucskába értünk, már a délutánban jártunk. A házigazdánkkal alig találtuk meg egymást, de miután sikerült, jött az újabb sokk: a hirdetésben ugyanis nem említette a fiatalember, hogy a házig igazi hegyi út vezet, mely a síksághoz szokott embernek — és autónak — valódi rémálom. Csúszós, szűk, kanyargós, és ami a legrosszabb: szinte függőlegesen kell haladni, végig kézifékkel. Merő életveszély. Ahogyan a ház maga: tele lépcsőkkel, akadályokkal. A családbarátnak hirdetett szállásról húsz perc alatt kiderült, hogy egy cseppet sem az. A házigazda azzal védekezett, hogy a fotókon láthattuk, milyen magasan van. Természetesen láttuk, csak mivel a hozzászólások, a tapasztalatok többsége igazi, gyermekbarát környezetként írta le a szállást, meg sem fordult a fejünkben, hogy eddig kizárólag hegylakó famíliák nyaraltak itt, akiknek teljesen normális, ha a hegy tetejéről behúzott kézifékkel visszacsúsznak a hegy aljáig. Mindezt két kisgyerekkel a hátsó ülésen.

Mivel felfogtuk, hogy az elkövetkező egy hetet vagy itt bezárva fogjuk tölteni, vagy lemegyünk a partra, de akkor ott is maradunk, és ezt a kamikazeakciót a felkapaszkodással nem ejtjük meg még egyszer, érzékeny búcsút vettünk a házigazdánktól. Úgy döntöttünk, a legközelebbi, nagy nyaralóhelyen keresünk szállást, mert ugye biztosan van. Tévedtünk. SEHOL nem tudtunk szállást találni. Itt még elmondanám, hogy a hegyről lefelé araszolva a kocsink is beadta az unalmast, hiába volt az utazás előtt nagyszervizen. Én a gyerekekkel átköltöztem anyuék kocsijába, a férjem pedig azokkal, akik nem fértek be anyuékhoz, várta az autóvontatót. Mivel volt biztosításunk, legalább emiatt nem fájt a fejünk. Illetve fájt, de fájhatott volna jobban is, ha még biztosításunk sincs…

Hosszas szervezkedés, telefonálgatás, internetes keresés-kutatás és órákon át tartó sírógörcs (ez én vagyok…) után végül másnap estétől találtunk szállást az egész csapatnak, azt az éjszakát egy hotelben töltöttük, aminek az ára annyi, mint máskor az egész nyaralás. Időközben befutott a férjem is a család többi tagjával, és közölték, hogy a kocsink a nyaralás végén vontatókamionnal utazik majd haza. Akkor már úgy voltam vele, hogy lökjük a tengerbe szerencsétlent, és felejtsük ott örökre, de még ahhoz sem volt energiám, hogy ennek a manővernek a kivitelezését akár csak elméletben is véghez vigyem.

Amikor végre elhelyezkedtünk a szállásunkon, és három nap agónia után megmártóztunk a tengerben, olyan mennyei boldogság járt át, hogy azt kifejezni sem tudom. Néhány csodálatos nap után hazaindultunk (ki a szüleim autójában, ki a vontatóval), és rengeteg tanulsággal gazdagodva tértünk vissza.

Nézzük sorjában:

1. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az autó tönkremehet. MINDIG kössünk biztosítást utazás előtt, az autót érintőt és egészségügyit is! Óriási kiadástól mentett meg bennünket, tekintettel arra, hogy vontatót szervezni Görögországból egészen Szerbia legészakibb csücskéig több ezer eurós „mulatság” lett volna, ha a férjem nem gondolkodik előre.

2. Nagyon, de nagyon körültekintőnek kell lennünk, ha önálló szervezésben indulunk útnak, és nem utazási iroda által. Utóbbi esetben ugyanis van kihez fordulnunk segítségért, útbaigazításért, ha bármi balul ütne ki a nyaralás során, vagy a szállásunk nem felel meg a hirdetésben leírtaknak. Önálló szervezés esetén csak magunkra számíthatunk, ami egyedül vagy kettesben utazóknál akár kalandként is felfogható, de kisgyermekes család esetében egyáltalán nem…

3. Mindig legyen nálunk elsősegélycsomag, és minden olyan gyógyszer (lázcsillapító, utazási tabletta, probiotikum), amelyre az utazás során szükség lehet.

4. Tanuljuk meg elfogadni egymást, de önmagunkat is! Mi rettegtünk attól, hogy a gyerekeink esetleg kellemetlenséget okozhatnak az utastársaknak az autóbuszban, ezért döntöttünk úgy, hogy autóval indulunk útnak. Annak ellenére, hogy az autózástól — ha lehet — még jobban féltem. Persze kiderült, hogy a kicsik viselik a legjobban az utazást.

Hogy megérte-e? Amikor az egész napos út után hazaértünk, és egy gyors fürdés után ágyba dugtam a fiam, még forgolódott egy darabig, majd odabújt hozzám, és megkérdezte, mikor megyünk legközelebb nyaralni. Azt hiszem, ennél jobb bizonyíték nem kell arra, hogy mennyire megéri: mindaz, ami nekünk, felnőtteknek egy rémálom volt, a kicsik számára egy életre szóló élmény, melyre biztos vagyok benne, hogy — ha csak foszlányokban is — egész életükben emlékezni fognak.

(A képek illusztrációk, nem a szerző családját ábrázolják.)