home 2024. május 21., Konstantin napja
Online előfizetés
Sorsok és emberek: A fogadás mint szenvedély
Perisity Irma
2013.07.17.
LXVIII. évf. 29. szám
Sorsok és emberek: A fogadás mint szenvedély

Hosszabb hajú, szakállas — mondhatnám
torzonborz —, de rendkívül jó modorú hetven év körüli férfi vall az életéről, megtörten, bűnbánóan. De mindenekelőtt szomorúan. Órákig tartó
vallomásából egyértelműen leszűrhető, hogy elsősorban önmagát tartja felelősnek a maga
és a családja életének összekuszálódásáért.

— Amíg normális körülmények között éltem, nagy gondot fordítottam a külsőmre, a borotválkozás nálam olyan volt, mint a mosdás — mondja mentegetőzve. — Amióta eltemettem a feleségemet, egyszerűen nem tudok a tükör elé állni, és „szépítkezni”. Ő ugyanis még idős korunkban is megszagolta az arcomat borotválkozás után, és dicsérete jeléül egy cuppanós puszit nyomott rá. Nagyon sok évet gyűrtünk le együtt, jóban-rosszban egyaránt. De úgy látszik, ez az idő sem nyújtott elég kapaszkodót neki, és úgy kell leélnem a hátra levő időmet, hogy tudom: mindenért én vagyok a bűnös.
Munkáscsaládban születettem, az édesanyám eleinte napszámban dolgozott, majd amikor egy kicsit összeszedték magukat, földeket vettek, és anyám ezen gazdálkodott — méghozzá olyan sikeresen, hogy a férfiszomszédok sokszor hozzá jöttek tanácsért. Az apám pincemester volt. Ebben a szakmában a mesternek a borokon kívül minden pincében tárolt italhoz értenie kellett. Eleinte a város közelében levő földműves-szövetkezet hatalmas gazdasági udvarában laktunk. Van egy hat évvel idősebb nővérem is. Azt hiszem, hogy apánk legnagyobb boldogsága az volt, hogy én megszülettem — közel az ötvenhez már lemondott arról, hogy fiúivadéka legyen. Nagyobbacska voltam, amikor elmondták: miután megszülettem, az apám azzal engedte haza a pálinkafőzésen dolgozó munkásokat, hogy mindenkit családostul meghív vacsorára. A mulatságon két harmonikás is játszott. Biztosan ezért szerettem világéletemben nótázni!

Ezen az állami birtokon tanultam meg járni. Mindig az apám közelségét kerestem, bármilyen munkát végeztek is, ott lábatlankodtam körülötte. Az volt az igazi élmény, amikor szüret után a pálinkafőzőház mögötti betonmedence megtelt törköllyel, s gumicsizmás munkások furkókkal döngölték, hogy összeálljon, majd pedig jó vastagon bevonták különleges sárral. Újév után aztán megkezdődött a pálinkafőzés — s tartott tavaszig. Imádtam a törkölydöngölést, ott ugráltam én is a munkások között. Ekkor kezdődött kialakulni a fogadási szenvedélyem. Valamelyik munkás heccből azt mondta: fogadjunk, hogy nem bírod felemelni a furkót. A kijelentés felbosszantott, belementem a fogadásba, és rendszerint győztem, a többi munkás meg bíráskodott — és mindig az én javamra döntöttek. Akkor még nemigen lehetett gyári cigarettát kapni, aki azt szívta, az „magasabb” kategóriába tartozott. Megtörtént, hogy az éjjel-nappal dolgozó pálinkafőzőknek elfogyott a dohányuk, így engem szalasztottak el a közeli boltba, hogy vegyek öt darab cigarettát. Egyszer megláttam, hogy az iskolába igyekvő gyerekek is vesznek néhányat, és viszik haza az apjuknak. Egy alkalommal, amikor a munkásoknak ismét cigi kellett, felajánlottam: fogadjunk, hogy úgy is szerzek cigarettát, hogy nem megyek el a boltba. Kiálltam az udvarunk elé, amikor tudtam, hogy a gyerekek hazafelé tartanak az iskolából, és üveggolyók meg miegymás ellenében szereztem néhány cigit. Később úgy belejöttem az üzletelésbe, hogy még tartalékolni is tudtam cserecigit, aztán egy-két zacskó karamellcukorkára váltottam.

Igyekszem őszintén elmondani mindent, de megmagyarázni nemigen tudom, hogyan vált szenvedélyemmé a fogadás. Középiskolás koromban sokszor megtörtént, hogy a sínbuszra várva kibiceltünk azoknak az utasoknak, akik a vonatra várva kártyázással ütötték el az időt. Még arra is szenvedélyesen fogadtam, hogy ki nyeri meg a játszmát! Én sosem kártyáztam, de mindenhol: társaságban, iskolában, a nyomdában gyakorlaton — egyszóval ahol csak megfordultam — azonnal találtam valamit, amire fogadni lehet. Eleinte ez nem volt több, mint nagyképűsködés, de odáig fajult a dolog, hogy aztán egyenértékűvé vált a szerencsejátékkal: a fogadás tétre ment. Eleinte kisebb, később már nagyobb összegek forogtak kockán. Rendszerint nyertem, mintha csak valamilyen felsőbb erő vigyázott volna rám — vagy inkább a szerencsémre. Amikor bevonultam katonának, még inkább elhatalmasodott ez a szenvedélyem, az első három-négy hónap elteltével ugyanis a katonának sok „üresjárata” volt, amit mindig elütöttünk valahogy. És bármi történt is a határőrház udvarán (határőr voltam), mindenre fogadtam. Annyi pénzem volt, hogy sosem kértem a szüleimtől, igaz, apám rendszeresen küldött havi zsebpénzt. A leszerelésem után másfél évre megnősültem, a feleségem is szakmunkás volt, mindketten dolgoztunk. Nagyon szépen éltünk, azt hiszem, bennünket már a születésünk pillanatában egymásnak rendelt a sors. Megtörtént, hogy nem is kellett megszólalnunk, pontosan tudtuk, mit gondol, mit akar mondani a másik. Jöttek a gyerekek: először a lány, majd a fiú, és a házat is felépítettük. Minden évben elvittem a feleségemet nyaralni, néha ő telelni is elment a gyerekekkel, minden évben házon kívül, baráti körben szilvesztereztünk — én nótázni szerettem nagyon, a feleségem pedig táncolni. Én pedig folyamatosan, szinte naponta fogadtam minden marhaságra. A feleségemet eleinte szórakoztatta a hóbortomon, de később kezdett az idegeire menni — pedig arról nem is tudott, hogy időnként mennyit veszítettem.

Amikor az anyám meghalt, apa eladta a földek egy részét, és a pénzt szétosztotta a nővérem és közöttem. Mi a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy új autót veszünk. Abban az időben volt népszerű a Fiat 850, ez egy csinos, olyan se kicsi, se nagy autó volt, éppen egy családnak való. Karácsonyra kaptuk meg, a baráti társaság persze követelte az áldomást. Egy kicsit talán többet ittunk a kelleténél, mert az egyik haver azt mondta: fogadjunk, hogy az új autót nem bírja el a halastó jege. Kalapba dobták a téteket, én pedig ráhajtottam a jégre. Mintegy öt méternyire lehettem a parttól, amikor megrepedt alattam a jég. Annyi időm volt csak, hogy kiugorjak, az autó pedig elsüllyedt a vízben. Csak tavasszal tudtuk kihúzatni, akkor már használhatatlanná rozsdásodva. Ettől kezdve a feleségem foggal-körömmel harcolt a fogadásaim ellen. A lányom meg rádobott egy lapáttal, mondván: a végén apa még bennünket is elveszít egy ostoba fogadáson. És tudom, ezt nem lehet megérteni, de a lányomat valóban elveszítettem egy fogadáson. Kanadából jött haza egy iskolatársunk, és valamilyen szakmai dolog körül heves vita kerekedett. A társaság fogadást ajánlott, és a kanadai haver azt mondta: ha nyer, viszi a lányomat a fiának. És elveszítettem a fogadást. Persze, a lányom hallani se akart semmiféle kanadai útról, házasságról, annyira meg volt sértődve, hogy elhurcolkodott otthonról. A feleségem olyan nehezen viselte a történeteket, hogy szinte beleőrült. A lányom aztán anélkül, hogy kikérte volna a véleményünket, férjhez ment egy alakhoz, ő pedig hamarosan kidobta őt a közös lakásból — a lányunk ekkor már négy hónapos terhes volt. Nyilvánosan már nem fogadtam többet, de időnként azért megkörnyékezett a szenvedély. Két évvel ezelőtt, amikor a feleségem rájött, hogy még nyugdíjasként sincs nyugtom, véget vetett az életének — s lényegében az enyémnek is, mert nélküle semminek sincs értelme. Még a beteges szenvedélyem is lecsitult — de már későn.
 

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..