— Belefáradtam az örökös bizonyításba, az igyekezetbe, hogy mindenkinek eleget tegyek, hogy minden téren megfeleljek — mondja letörten, és mélyen a szék alá húzza a lábát. — Akik erősebbek, harciasabbak meg találékonyabbak, mint én, talán nem gyötrődnek annyit. Igaz, én is azt hittem magamról, hogy benőtt már a fejem lágya, hogy önálló életet élhetek majd mint feleség és mint anya, de úgy látszik, nagyobb volt bennem a hit, mint a rátermettség, érettség. Alig múltam el tizenkilenc éves, amikor férjhez mentem. Az özvegy édesanyám nevelt fel bennünket. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb, van egy két évvel fiatalabb öcsém, és egy tizennégy évvel fiatalabb húgom, akit anyám nem tervezett, hivatalos párkapcsolata ugyanis nem volt apám halála után. Ezt a környezete íratlan szabályai diktálták, meg apám családja, mely szerint özvegyasszonynak nincs joga boldogságra, sikeres párkapcsolatra. A sors fintora, hogy a csaknem húsz évig tartó titkos kapcsolatból véletlenül született egy húgom. Anyám ugyanis meg volt győződve arról, hogy beállt már nála a klimaktérium, ezért nem vette komolyan a terhesség első jeleit. Amikor ráeszmélt, hogy mi történik vele, már nem lehetett megszakítani a terhességet. Gondolhatja, milyen visszhangja volt ennek anyám környezetében! Hiábavalónak bizonyult a sokéves titkolózás, kiderült, hogy van valakije. A húgom születéséig is szigorú volt anyám, de az ő születése után valósággal megszállottan ügyelt arra, hogy az öcsémre és rám senki se tudjon egyetlen elmarasztaló megjegyzést se tenni. Azt hiszem, így akarta visszahódítani a környezete megbecsülését.
Én egészségügyi középiskolát fejeztem be, az öcsém is csak középiskolai végzettséget szerzett, de ő mindjárt az iskola befejezése után külföldre ment, ott is ragadt, ma is ott él a családjával. Bizonyára ő is, akárcsak én, anya szigora elől akart elsősorban menekülni.
Amíg középiskolába jártam, anya nem engedte, hogy udvaroltassak, így aztán nem csoda, hogy az érettségi bálon elfogadtam az első fiú közeledését. És másfél év múlva ő lett a férjem. Igaz, ő beiratkozott az egyetemre, de nem akartuk megvárni, amíg befejezi, hanem összeházasodtunk. El kell ismernem, hogy a házasságkötést inkább én kezdeményeztem, mert elegem volt az otthoni légkörből, anyám szigorából, az önmagának tett örökös szemrehányásokból, hogy a környezete elítéli, nem tiszteli eléggé. Amikor már a magam ura lettem, akkor értettem meg, hogy anyám mindenben túlzott, talán az örökös szemrehányásokkal akart vezekelni a titkolt viszonya miatt. Nekem elsősorban az volt a fontos, hogy elmenjek hazulról. Béreltünk a férjemmel egy egyszobás, bútorozott lakást, és ott laktunk, amíg a férjem Belgrádban egyetemi hallgató volt. Ott szültem meg az első kislányunkat. Tudja, mint minden szigorúan nevelt lány, én is arról álmodoztam, hogy majd férjhez megyek, eszményi lesz a házasságom, a férjem figyelmes, örökké szerelmes és gyöngéd marad öregségünkig, lesz egy csodaszép, virágos kerttel körülvett családi házunk. Meg két gyerekünk. És tudja, mi lett mindebből? Négy éven keresztül minden évben szültem egy gyereket, mire a férjem diplomázott, körülöttem már három gyerek tipegett, a negyedik pedig már útban volt. Egyelőre szóba se jöhetett, hogy én is munkába álljak, hiszen nem volt kire hagyni a gyerekeket. Igaz, a férjem villamosmérnökként elég jól keresett, de a megnagyobbodott családnak élettérre volt szüksége. Úgy döntöttünk, hogy albérleti díj helyett inkább kölcsönt fizetünk havonként, és vettünk egy régebbi, háromszobás családi házat, s apránként csinosítottuk, idomítottuk a szükségleteinkhez. Amikor a legfiatalabb lányom is betöltötte a harmadik életévét, én is munkába álltam. A mentőállomáson kaptam állást, s természetesen váltásban dolgoztunk.
És ekkor ismertem meg a férjem igazi arcát. Olyan féltékeny volt, hogy azt elmondani nem lehet. Megtörtént, hogy ha éjjeli ügyeletben dolgoztam, titokban követte a mentőautót, hogy lássa, hova megyek. Ha a munkából hazatérve csak tíz percet késtem, már kiütött a balhé, sőt elcsattant az első pofon is. Sajnos, én nem tudtam kezelni a beállt helyzetet, ilyesmire engem az anyám nem készített fel. Takarékossági okokból a férjem odahozta hozzánk az anyját, hogy vigyázzon a gyerekekre, amíg mi dolgozunk. Azt hiszem, ez adta meg a kegyelemdöfést a házasságunknak. Igaz, hogy nem voltam egy mintafeleség, se mintaháziasszony, a gyereknevelést én a könyvekben leírtak alapján képzeltem el. Főzni nem nagyon tudtam, időm se volt sokat kísérletezni, hát leggyakrabban lerben sült krumpli volt az ebéd. Anyósom aztán minden erejét bevetette, hogy rámutasson a férjemnek arra, milyen tehetetlen, haszontalan asszony is vagyok én. Szégyelltem magam, mert eleinte úgy éreztem, jogos anyósom elmarasztaló bírálata — hát ismét elveszítettem az irányt, amelybe terelni kellett volna a dolgokat. Tízévi szolgálati időm elteltével a férjem elment a munkahelyemre, és felmondott a nevemben, velem csak másnap közölte, mit tett. Úgy éreztem, azt akarja, hogy nagyobb figyelmet szenteljek a családnak, hát elfogadtam a döntését. Mást se tettem hosszú éveken keresztül, mint igyekeztem! Megfelelni mindenhol, elvégezni mindent, lenyelni a keserűséget, nap nap után rájönni, hogy egyszerűen nem tudom megszervezni a család életét. Nőttek a gyerekek, a legidősebb lányom beiratkozott az egyetemre, de egy év múlva már férjhez ment, megszülte a kislányát, két év múlva elvált, visszahurcolkodott a családi házba. Azóta hol dolgozik, hol nem, mi tartjuk el, mert a férje nem fizet tartásdíjat.
A fiatalabb lányom most 28 éves, behálózta egy szekta, olyan, mint egy holdkóros, csak imádkozik. A fiam otthagyta a középiskolát, teherbe ejtette az egyik osztálytársnőjét, s az megszülte a gyereket. Aztán a fiam összeházasodott mással, s most alkalmi munkákból tartja el a házasságban született két gyerekét meg a házasságon kívül születettet is. A legfiatalabb lányom, ahogy befejezte a középiskolát, kapcsolatra lépett egy idős tanárral, akit az iskolában ismert meg, és kiment vele a Dél-Afrikai Köztársaságba. Lassan elmaradoztak tőlem a barátnők, a rokonok, hiszen sose csináltam titkot abból, hogy valahol elhibáztam. Úgy látszik, az ilyesmit az emberek inkább elhallgatják, mintsem kibeszélik. Azt hiszem, én minden kibeszélésemmel a környezetem segítségét kértem, csak senki se érezte benne a segélykérést. Lesújtó érzés felismerni, hogy az életem irányítása teljesen kicsúszott a kezemből. Nem most, már réges-régen. Pedig tele voltam vágyakkal, tervekkel, álmokkal. Mára már csak a keserű felismerés maradt. A gyermekeim nevelése terén se tudtam gondos anyaként sikeres lenni, a férjemmel már évek óta úgy élünk egymás mellett, mint két mostohatestvér: utáljuk ugyan egymást, de ezt nem merjük a család előtt kimondani. Ha egy mondatban kellene ecsetelnem az életemet, ezt mondanám: vereség minden téren.