— Rendszeresen olvassuk a lapot, és tudjuk, hogy ez a beszélgetés elüt majd kissé a megszokottól, mert nem sírunk, nem panaszkodunk, és még névtelenek sem akarunk maradni — állítja határozottan Anti, aki a beszédesebb kettejük közül.

Ica csak időnként szól közbe, mintegy kiegészítve, pontosítva férje szavait.

— Tudom, hogy napjainkban elsősorban a szomorú, megrázó sorsokat olvassák nagyobb figyelemmel az emberek, ami talán érthető is — ha ugyanis másoknak a nehéz sorsáról olvas az ember, akkor talán kissé könnyebben viseli a saját keresztjét. De azt hiszem, néha arról is szólni kell, ami értelmet ad az életünknek, és itt mindenekelőtt a családra, azon belül is két ember igazi, a közös életnek értelmet adó kapcsolatára gondolok. Jómagam is olyan családban születtem, amelyben a családtagok megbecsülték egymást. Öten vagyunk testvérek, az édesanyám háziasszony volt, apám pedig egy értelmes, gimnáziumot végzett becsületes munkásember, akire mindig felnéztem. Nem szégyellem bevallani, hogy néha még most is apámra gondolok, ha valamit jót cselekszem — mintha csak a dicséretére várnék. Szép gyermekkorom volt, még ha — mint minden sokgyermekes munkáscsaládban — mi is dolgoztunk már 12-13 éves korunkban, azaz „szolgálni” adtak bennünket. Rendszerint a tehetősebb parasztok adtak nekünk az állatok körül munkát. Az istállóban levő priccsen aludtunk, a napközben a lovak hátát védő lópokróccal takaróztunk. Megtörtént, hogy a pokróc lószaros oldalát húztam magamra, de nem volt kinek panaszkodni, aprókat lélegeztem, hogy ne érezzem a bűzt.

Amikor már nagyobbacska voltam, beálltam inasnak, és kitanultam a festő-mázoló szakmát. Abban az időszakban ismerekedtem meg a királylány (ez a feleségemre több értelemben vonatkozik, hiszen Király volt a lánykori neve) egyik fiútestvérével, és általa Icát is megismertem. Kezdő festőként a szabadkai festővállalatban, a Trióban kaptam munkát. Akkoriban kezdték meg Újbelgrád építését, és a vállalat néhány brigádja ott dolgozott. Leírhatatlan körülmények közé kerültünk: félkész épületek nedves pincéiben helyeztek el bennünket, és éjjel gyakran arra ébredtünk, hogy patkányok mászkálnak rajtunk. De az igaz, hogy nagyon jól kerestünk, mert munkaidő után maszekoltunk, én pedig esténként vendéglőben muzsikáltam. Imádtam a zenét, még ma is szeretek nótázni, táncolni. Trombitán játszottam, innen a becenevem, a Kistrombitás. Közben egyre hevesebbé vált a szerelmem Ica iránt, alig vártam a szombatot, hogy hazajöjjek, és rohanhassak hozzá. Még nem volt tizennyolc éves, amikor „elloptam”, és hivatalosan 1963. július 27-én esküdtünk meg, miután nagykorú lett.

— Azt kihagytad — mondja Ica megrovón —, hogy a pesti vasút melletti keskeny, kitaposott ösvényen kérted meg a kezem, mert a csapáson biciklivel nem tudtuk egymást kikerülni, és hát valamit mondanod kellett. És én beleegyeztem a szöktetésbe. Elegem volt az otthoni körülményekből, mi ugyanis hatan voltunk testvérek. Már tízéves koromban egy kefésnél dolgoztam: hatalmas kazánban főztem a disznószőrt, amiből a kefét készítettük. A fizetésemet anyám vette át, mert otthon sok éhes szájnak kellett kenyeret adni, az apám iszákos volt. Amikor a három idősebb testvérem felnőtt, az anyám otthagyta az apámat, és új családot alapított egy olyan emberrel, akinek szintén fél tucat gyereke volt. Tudja, abban az időben nem sokat filozofáltunk, az volt a fontos, hogy jusson élelemre, dolgoztunk, ott, ahova a szülők elszegődtettek bennünket. Én gyerekekre is vigyáztam meg gyárban is dolgoztam, egyszóval csináltam mindent, hogy élni tudjunk. Amikor Antival megesküdtünk, hozzájuk költöztünk, mert ő még csak az esküvő után vonult be katonának. Csak két év múlva kezdtük meg igazából a házaséletet, miután leszerelt. Saját erőnkből építettük fel azt a családi házat, amelyben most is élünk, ott neveltük fel a két gyerekünket is.

— Talán azért igyekeztem mindenben a legtöbbet adni önmagamból — folytatja Anti —, mert mindig az apám dicséretét akartam elnyerni. Azt akartam — és akarom még most is —, hogy ha már nem leszek, maradjon valami utánam, olyasmi, ami azt bizonyítja, hogy nem éltem hiába. A jog mindig is érdekelt, sajnos azonban sose nőttem fel hozzá — ennek ellenére hosszú évek óta a szabadkai bíróságon vagyok ismert népbíró. Munkaéveim jelentős részét a szabadkai Zorkában dolgoztam le a híres munkás-önigazgatás idején. Mindenből becsülettel és derekasan kivettem a részem, mindig ott voltam, ahol tehettem valamit a közösségért. Alig van olyan lakossági megmozdulás, melynek a helyi közösség tanácsosaként ne lettem volna a kezdeményezője vagy legalábbis tevékeny részvevője. És mindig tanultam, mindig csak előre néztem, terveztem. Ica ebben is remek társ volt, soha nem gátolt semmiben, pedig a nyüzsgésemnek a család látta kárát, hiszen alig voltam velük. Ica azonban mindig azt mondta: ha úgy érzed, hogy hasznosítani tudod, amit tanulsz, akkor csináld!

Ne is kérdezze, mert most mondtam ki a hosszú, sikeres házasság, a biztonságot nyújtó családi fészek megteremtésének titkát! Figyelni és bízni kell egymásban. Az évek során csökken ugyan a lángolás, de a hamuban ott marad a régi láng parazsa, ami biztonságot, melegséget nyújt a család minden tagjának. Én nem szégyellem kimondani, hogy számomra Ica a fél évszázad alatt semmit sem változott, a szememben ma is ő a királylány. És ezen a ponton fájó szívvel kell megállapítanom, hogy ma sajnos olyan időket élünk, amikor a családi példa nem mindig szavatolja, hogy a gyermekeink házassága is jól sikerül. Egy lányunk és egy fiunk van, mindketten elváltak, és most új párkapcsolatban élnek. Három unokánk van, mi mindenkivel normális kapcsolatot tartunk, senkit sem bírálunk, hiszen a gyerekeink felnőttek, meg tudják ítélni, hogy számukra mi a jó. Május végén tartottuk az aranylakodalmunkat, elsősorban a gyerekek kedvéért, ők akarták mindenáron. Icával megértettük, hogy a mi ötvenedik házassági évfordulónk méltó megünneplésével akarnak nekünk köszönetet mondani mindenért. Meg talán hallgatólagosan bocsánatot kérni azért, hogy nekik nem sikerült. A nagy nap előtt fontolgattam, hogy újszerűen vagy régi módon kérjem-e meg ismét Ica kezét. Végül a régimódi mellett tettem le a voksot, mert az újabb nem szavatolja a hosszú házaséletet, mi pedig Icával elhatároztuk, hogy még sokáig fogjuk egymás kezét. Hiszen ebben a kusza, embert, Isten nem ismerő világban mi már csak egymásra számíthatunk.