Decemberben történik velem minden: infarktus, lapalapítás, Ceausescu bukása, névnap, leszokás a dohányzásról. Szegény megboldogult Veres Jóska mérnök barátom mindenféle adataim összegzéséből kiszámolta -- és grafikailag ábrázolta --, hogy ebben a hónapban pszichikailag, szellemileg és biológiailag is mélyponton vagyok, úgyhogy ne csodálkozzak, ha ekkor ér minden. Nem csodálkozom, hiszen már annyi minden történt, hogy nem tudok csodálkozni, csak rendezgetem a történéseket. Mindeniket a maga helyére, ahogyan öregedő emberhez illik a számbavétel, a rendcsinálás. A 2004. december ötödikei történés azonban bizonyára a környezetem, a tágabb értelemben vett közösségem biológiai, szellemi és lelki egyensúlyával függ össze, ami miatt ezt a napot életünk legsötétebbjei között, a magyar gyalázat napjaként tarthatjuk számon. Nem jubilálok, nem is gyászolok, de minden elfogultság nélkül sem akarom tudomásul venni, hogy ez az ügy elvégeztetett. Mármint a kettős állampolgárság ügyének feldolgozása, megemésztése. Mert számomra -- s bizonyosan sok hozzám hasonlóan gondolkodó-érző számára -- nem egy egyszerű bürokratikus aktusról van szó, amit egy igennel vagy nemmel el lehetne intézni. Nem egy gesztusról, egy fecniről, amit határokon fel lehet mutatni. Egészen másról. Valamiről, amit csak a kisebbségi léttel összefüggésben lehet megérteni. Az abból adódó szellemi-lelki-biológiai nyavalyákkal összefüggésben. A kisebbség eleve hátrányt, kevesebbet, gyengébbet jelent, a gyengébbet pedig -- az emberi embertelenség rendje szerint -- bántani szokták. Megalázni. A más anyanyelve miatt, a más hite miatt, a más himnusza, nemzeti színű zászlaja, történelme miatt. A kisebbségi mindezekért megszenved, mert kihallgatják, megdorgálják, megverik, meggyötrik. Amitől aztán még inkább megerősödik benne a daccal együtt a tudat, hogy hová tartozik. A tudatról van szó. Az oda tartozás tudatáról. Hogy érdemes vállalni a bántást, a megalázást, mert megvédenek. Vagy megvédenének, ha tudnának. Mert nekik is fáj.
Hát nem. A pénzen hizlalt tudatlanság, a számító önzés a zsebéhez kapott és azt mondta, nem éri meg.
Olvasom a képernyő alján sorjázó üzeneteket, hallgatom a betelefonálókat (,,a határon túliak csak a markukat tartják, de a mi nyugdíjunkkal ki törődik...?'), és elfog a szánalom. Egy emberi életnyi idő elég volt ahhoz, hogy sokak agyát gyomornedvvé redukálja az elnemzetlenítés politikája. Akkor hát kire számíthatunk? Kivel lehet itt azonosulni? Kikkel tudunk sorsközösséget vállalni? Egy nyelvet beszélni. Ugyanazon szimbólumok tiszteletében élni és érezni. Ugyanazon himnusz hallatán elszoruló torokkal énekelni.
Legyünk elnézők a számolgatókkal, s fogadjuk be mi őket, hiszen náluk többek vagyunk!
S kezdjük meg újratanulni a magyarságot.