A kitüntetést március 28-án vette át Budapesten Kövér Lászlótól, a Magyar Országgyűlés elnökétől.

– 1978-ban, amikor nővér, iskolanővér lettem, az volt a feladatom, hogy Isten- és emberszeretetre neveljem a gyerekeket. E küldetés teljesítéséért kerültem Németország után Nagykikindára. Abban az évben bérmálás volt a Bánátban, és mivel ez a térség már akkor is paphiánnyal küzdött, az akkori püspök atya, msgr. Jung Tamás ezzel bocsátott utamra: ''Nővér, menjen mindenhová, ahova hívják, és segítsen”. Abban az évben tíz faluban kezdtem hittant tanítani. Nem ok nélkül szól a méltatás a szórványgondozásban betöltött szerepről, hisz a hit az, ami élteti az embert, és az én tevékenységemre nagy szükség volt. Emlékszem, mennyire meghökkentem, amikor láttam, hogy a szülők helyiség híján egy istállót voltak kénytelenek hittanteremmé átalakítani. Hogy szebb legyen, bemeszelték a falát, de amint hozzáért a gyerekek lábacskája, azonnal málladozni kezdett. Ezért saját kezűleg rajzolt plakátokkal borítottuk be. És senki sem zúgolódott, mindenki elégedett volt. Később a környező falvakból is hozták a gyerekeket hittanórákra.

* Manapság hogyan lehet ápolni és fenntartani a magyar és keresztény szellemiséget?

— Erre a kérdésre Töröktopolya példájával felelnék. Ott csak az általános iskola negyedik osztályáig lehetett a gyerekeknek anyanyelven tanulniuk, ezért annak érdekében, hogy könnyebb legyen nekik a későbbi tanulmányaik során, a szüleik már eleve, első osztályos koruktól szerb nyelvű tagozatra íratták őket. Persze hittanra jártak, beszélni tudtak magyarul, írni-olvasni azonban nem. Ezért ragaszkodtam hozzá, hogy a hittanóra magyar nyelven folyjék, hogy közben megtaníthassam őket az anyanyelvükön is írni meg olvasni. Nehéz időszak volt, mégis 17 évig jártam ebbe a közösségbe. Nekem nem esett volna nehezemre szerbül megtartani az órát, ám úgy éreztem, ha én sem adom meg nekik ezt az utolsó lehetőséget, akkor ott elveszik a magyarság.
Gizella nővér még hozzáfűzte, a leánykollégiumban szinte a lányok 90 százaléka magyar szülők gyermeke, 10 százalékuk viszont vegyes házasságból való, körükben főleg a szerb nyelv dominált. Arra is volt azonban példa, hogy a lányok közül néhányan otthon szerb iskolába jártak, a középiskolát pedig magyar nyelven kezdték.

* A kitüntetés méltatásában az is szerepel, hogy a délvidéki magyar nemzeti közösség feltétlen szolgálatáért kapta az elismerést.

– Délvidéki vagyok, itt születtem Nagykikindán. Szüleim – édesapám, Rácz István és édesanyám, Bélka Piroska – keresztények voltak, és mindig arra tanítottak bennünket, hogy „ez a hazád, ezt szeresd és tiszteld, a másét becsüld”. Amikor a 90-es években megkezdődött a politikai viszály, akkor láttam csak, mennyire elszegényedtünk, és akkor merült fel bennem az ötlet: itt a nagybecskereki házunk, miért ne segítenénk a szegényebb sorsú lányokon, hogy továbbtanulhassanak, hiszen ezáltal is a mi népünket támogatnánk. Azt is el kell mondani, hogy ismét el akarták venni tőlünk a házat. Én tudom, hogy Isten előtt minden ember egyforma, de én úgy éreztem, a magyarok az enyémek. Mindig az a vezérelv irányított, hogy én soha nem hagynám el a hazámat, és ameddig csak tudok, segítek.
Hogy hogyan? – kérdezte Gizella nővér. – A Jóistentől kérem a segítséget: erőt és kitartást. Most pillanatnyilag imádkozni tudok értük, és felajánlani a szenvedéseimet, nehézségeimet értük. Mert ez is kell. Egy imaháttér mindig szükséges, hogy eredményt érjünk el valamiben.

A nagybecskereki leánykollégium megálmodói, Gizella nővér és Margit nővér 16 évvel ezelőtt szeptember elsején három lány ellátásáról gondoskodtak, majd az iskolakezdés után két héttel még 10 lányt helyeztek el maguknál. A második évben már 24-re, később 35-re gyarapodott a számuk, és így tovább, manapság már 55-en vannak.

– Később, amikor már megvolt a muzslyai fiúkollégium, Sztoján atyához fordultunk, mivel nálunk túljelentkezés volt, ezért egy ideig 15 lány a fiúkollégiumban kapott elszállásolást. Később (amikor a leváltás előtt álltam) nagyon fájt a szívem, amikor értesültem róla, hogy a negyedikes lányok tovább nem maradhatnak a kollégiumban. Akkor az az ötletem támadt, hogy béreljünk Muzslyán egy házat, és így segítsük a végzős diákokat is. A 10-12 gyereknek nagy gondot jelentett volna albérletet fizetnie, meg ők már három éven át a kollégiumban éltek.

* Gizella nővér 2004-ben vehette át a Kisebbségekért Díjat, most viszont a Magyar Érdemrend polgári tagozatának lovagkeresztjét. Mit jelentenek Önnek ezek a kitüntetések?

– A csendes indítás után – amikor senki se vett rólunk tudomást –, ahogy nőtt a létszám, úgy nőttek a gondok is, mind nehezebb volt a lányok ellátásáról gondoskodni. Mellénk állt az Apáczai Alapítvány, majd a Határon Túli Magyarok Hivatala és a Mocsári János Alapítvány. Hogy jó helyre jutott-e a támogatásuk, szerettek meg is győződni róla, ezért sokszor ellenőriztek bennünket, és látták, szívvel-lélekkel tesszük a dolgunkat. Az isteni gondviselés vezetett bennünket, mi csak eszközei voltunk az Úristennek. Soha nem tagadtuk meg az út elején az elénk tornyosuló feladatot, mert nem tudhattuk, mi vár ránk az út végén. Nagyon jó érzés, hogy elismerték a munkánkat, azt az áldozatot, amit hoztunk. Úgy érzem, hogy ezért nemcsak engem illet ez a kitüntetés, hanem mindazokat is, akik velem együtt dolgoztak, és dolgoznak még ma is a küldetés teljesítéséért.

Gizella nővér a beszélgetés végén mindenkinek, a lap olvasóinak, munkatársainak, a növendékeknek áldott húsvéti ünnepeket kívánt.