— Mert bizony megtörténik, hogy a nagy igyekezetben átesünk a ló túloldalára — mondja magyarázatként az asszony. — Jómagam, pontosabban az életem a példa rá, hogy sosem szabad semmit túlzásba vinni, még akkor sem, ha a legnemesebb szándék vezérel bennünket. Nagyon fiatalon mentem férjhez — még nem voltam tizennyolc éves sem —, de nem azért, mert úton volt a baba. Csak azt akartam, hogy ne legyek olyan szegény, mint a templom egere.

Az édesanyám, az egyszerű, mindössze négy elemit végzett munkásasszony nagyon fiatalon özvegy maradt. A nővérem négy-, én pedig kétéves voltam, amikor az apánk meghalt egy közúti balesetben. Anyám nem ment ismét férjhez, és az egész élete arról szólt, hogy a két lányának megadjon mindent, ami az erejéből tellett. Rengeteget voltunk egyedül, mert anyu reggeltől késő estig napszámban dolgozott. A felvilágosító beszélgetés, az esti babusgatás, az alvás előtti mesemondás nálunk nem volt szokás. Nagyon szerényen éltünk, a vályogfalú, kétszobás házat is tíz évig építettük, mire hasonlítani kezdett valamire. A testvéremmel mindketten befejeztük a nyolc osztályt, a nővérem három év múlva férjhez ment. Akkor már nekem is udvarolt egy nálam jóval idősebb legény. Vasipari munkás volt, állami helyen dolgozott, vagyis rendkívül jó partinak számított. Anyám azt is kiderítette, hogy a fiúnak csak egy nővére van, a családja jól szituált, és egy szép nagy házban élnek, azaz a fiatalember valóban főnyeremény.

Nagykorúsítottak, megesküdtünk, és anyósomék eldöntötték, hogy hozzájuk költözünk, mert náluk van elég hely. Őszintén mondom, fogalmam sem volt róla, milyen más házában lakni — amíg lány voltam, még a nagymamánál sem aludtam. De buta fejjel azt gondoltam, anyósom is anya, ha valamit nem tudok, majd segít. Ebből azonban nem lett semmi! Ha valamit nem úgy csináltam, ahogyan azt ő megszokta, az annyira felbosszantotta, hogy még nyakon is vágott. A férjem állandóan váltásban dolgozott: ha délelőttös volt, délután a gyümölcsösben segített apósomnak, ha pedig éjjel dolgozott, nappal aludt. Sosem panaszkodtam, mert úgy gondoltam, szófogadással kell megköszönnöm, hogy hét közben is ehetek húst, gyümölcsöt, amennyi belém fér, hogy minden este meleg vízben mosakodhatok. Akkor is hallgattam, amikor ordítanom kellett volna. Ha az anyósom már túlzásba vitte a „nevelésemet”, helyettem az apósom szólt rá, mondván: „No, most má’ ölég vót!”

A helyzetem akkor sem változott lényegesen, amikor terhes lettem. Annyival volt könnyebb, hogy az anyósom többet nem ütött meg. De a terhesség utolsó napjáig nekem kellett hasogatnom a tuskókat, ganéznom az istállóban, mosnom a hatalmas fateknőben. A lányom születése után a férjem kezdett eljárogatni más nőkhöz is, nem tudta kivárni, hogy elmúljon az a bizonyos hat hét. És ez a szokása azután is megmaradt, hogy kifeküdtem a gyerekágyat. Ennek a híre eljutott az anyámhoz is, és javasolta, hogy lakjunk nála, ő úgyis egyedül van, és ha valami munkalehetőség kínálkozik, dolgozni is elmehetek. Haza is költöztem a kétéves lányommal, a férjem pedig éppen egy munkatársnőjével nyaralt… Édesanyámnál egy kicsit fellélegeztem, és végre kinyílt a szemem, ezért elhatároztam, hogy elválok. A férjem azonban addig könyörgött, míg meg nem bocsátottam neki, és született egy fiunk. Szilárdan elhatároztam, hogy én nemcsak jó anya, hanem jó anyós is leszek, és a gyerekeim párjára saját gyerekemként fogok tekinteni. Amikor az apósom meghalt, az anyósom hozzánk költözött, mert a lánya hallani sem akart az ápolásáról. A két mama nehezen viselte el egymást, ezért igyekeztem csillapítani a feszültséget. Persze mindennek én ittam meg a levét, hiszen nem akartam senkit sem megsérteni.

A gyerekek felnőttek, mindkét mama meghalt, közben munkába álltam, és le is dolgoztam több mint húsz évet. A gyerekek családot alapítottak, én pedig — a fogadalmamtól vezérelve — átestem a ló túloldalára. A vejem furcsa természetű, zárkózott ember, de rávettem a lányomat, hogy tegyen úgy, mintha minden rendben volna. A menyem jóval fiatalabb, mint a fiam, nem volt ideje eleget szórakozni, és ezt a házasság után akarta pótolni. A fiamat türelemre intettem, ám ennek az lett a vége, hogy a menyem elment egy másik férfival, itt hagyva a hároméves kisfiát, akit most én nevelek, mivel a fiam dolgozik. A férjem nyolcvanéves, már nem foglalkozik nőkkel, de azt mondja, most már mindegy is. Egész életemben nyeregbe akartam kerülni, de a nagy igyekezetemben — hogy mindenkinek megfeleljek — túlzásba estem. Biztosan azért, mert nem volt, aki megtanítson, hogyan kell nyeregben maradni…