— Eddig a Stevan Sremac Általános Iskolából jött a legkevesebb tanuló hozzánk Zentáról, így az ottani igazgatónőhöz fordultam segítségért. Megkérdeztem, a rendelkezésemre tudna-e bocsátani öt-öt tanulót a szerb és a magyar nyelvű tagozatról. Az igazgatónőnek nagyon megtetszett a dolog, és végül az összes nyolcadikos diákot bevonhattam a tesztelésbe — meséli Pecze Árpád. — Hamarosan meg is érkezett az első tíz tanuló a vezetőjükkel. Öt tanulónak mindjárt odaadtam az utasítást, ők lettek az első csoport, majd a másik öt tanuló a második csoport. A tíz tanuló közül négynek nem volt megfelelő fülhallgatója, de szerencsére tudtam nekik kölcsönözni, éppen ennyit vásárolhattunk ugyanis a korábbi pályázati pénzből. Egyszerre három helyiséget nyitottam meg nekik, hogy kényelmesen közlekedhessenek, nézelődjenek, és kiválaszthassák a tárgyakat, melyeket meg akarnak szólaltatni az alkalmazás által. Ezután következett a negyedik és az ötödik helyiség. Azonnal mondtam nekik, hogy nyugodtan fényképezhetnek, és kérdezhetnek is tőlem. Az ötödik helyiségben láthatták a szemüvegkeret fejlődését, a monoklitól kezdve. Az orra csíptethető szemüvegkeretet mindjárt az egyik tanuló orrára csipeszeltem, lett is nevetés, fényképezés. Az udvaron előre kialakítottam öt munkahelyet, ahol mindkét csoportból egy-egy tanuló tevékenykedhetett. Az első helyen a műanyag vízvezetékcsöveket szabták, vágták és erősítették össze hevítéssel. A másodikon a gombpergetési ügyességi játékot próbálgatták, a harmadikon a hőléggépet indították be, és állítgatták a fordulatot. A negyediken kötelet készítettek, az ötödiken pedig az ötcsigás csigasorral emelték fel egymást a diófa tetejére. Ezeknél a tevékenységeknél nem kellett az okostelefont használni, minden csoportnál kellett azonban segédkeznem. A gombpergetés indult be a legnehezebben, pedig ez már több mint százéves ügyességi játék. A tanárnőknek nagyon tetszett a látogatás, volt amelyikük két nap is vállalta, hogy a tanulókat elvezeti hozzánk. Én a karórámon ellenőriztem az idő múlását, és időnként mondtam nekik, hogy iparkodjanak, mert gyorsan közeledik a két óra (120 perc vége), és még a tölcséres gramofont is ki kell próbálnunk. Egyik fiúnak odaadtam egy cilinder kalapot, hogy próbálja fel, de idegenkedett tőle. Amikor viszont eltávolodtam, láttam, hogy a nagy tükör előtt igazgatta a fején, és fényképet is készített. Így ment ez az ötödik napon is az ötödik csoporttal, amikor az egyik tanuló a legvégén megszólalt, hogy ő még most is őrzi a két régi ecsetet, melyet negyedikes korukban kaptak tőlem ajándékba, amikor itt jártak. A másik diák meg panaszkodott, hogy neki a kisöccse kitépte az ecset mindkét végéből a szőröket. Sebaj, mondtam, és az egész csoport kapott tíz ecsetet, melyek mostanra már ötvenévesek lettek. Én is élveztem a vezetést, különösen a közös játékos műhelyfoglalkozásokat, és a kérésükre több érdekes igaz történetet elmeséltem, mely a negyvenéves, intenzív gyűjtői tevékenységem alatt történt. A tanulók és a tanáraik megköszönték a vezetést és a sok élményt, melyet elvihettek magukkal.

A zentai Régi Mesterségek Házába időpontot egyeztetni a 063/8964780-as telefonszámon lehet.