És itt most nem a karácsonyi ajándékokra gondolok meg azokra a tárgyakra, amelyeket pénzért vásárolhatunk a boltban: bevallom őszintén, ezekre nem is emlékszem, pedig biztosan sok mindent kaptam abban az időben. Ami az én fejemben ma is éles képként jelenik meg, ha előhívom, az a szánkózás, melyre a nagyapám mindig kapható volt. Hosszú-hosszú utcákon keresztül, szakadó hóesésben, térdig érő, csikorgó fehérségben gyalogolt velem, a kisunokával, akinek a saját két kezével gyártott egy óriási, nehéz fakutyát, ezen ültem én, kiskirályként, a trónomon.

A karácsonyi várakozás a lelkemben mindig összemosódik ezekkel az emlékekkel. Évek óta nem volt fehér karácsonyunk, már nem is olyan, mint annak idején, de valahogy mégis megmaradt a varázs, a mágia. A múlt héten Sztrikovits János atya a felkészülés időszakáról beszélt, és arról, mennyire másként tekintünk most az ádventre, mint azelőtt: „Az emberek pénzért akarják megvásárolni az ádventet is. Hiszen most éljük annak az időszakát, hogy mindenkinek vegyünk valamit, amit szeretne, mert a gyerekem, feleségem, férjem, rokonom ezt vagy azt látta a kirakatban. És még az utolsó pillanatban is vásárolunk, még akkor is, ha túlórázni kell emiatt.”

Szerencsésnek érzem magam, mert se nekem, se a szüleimnek soha nem erről szólt a karácsony. Másképpen ajándékoztunk. Sokszor került értékes ajándék is a fa alá, de nem azért, mert „versenyeztünk”, hanem azért, mert ez az ajándékozónak örömet okozott. Minden télen, még most, felnőttként is szívdobogva lesem, ki mit szól majd az ezüstpapírba bújtatott meglepetésekhez, és őszintén remélem, hogy ezt a jó szokást egy napon a gyerekeim is öröklik majd.

Isten ajándéka nem (mindig) kézzelfogható — ezt állítólag egy hatéves hittanos mondta valamelyik magyarországi óvodában. Nem szeretem az ilyen internetes bölcsességeket, mert általában kiderül, hogy valójában nem ott, nem úgy, és nem attól hangzott el, ahogy leírták. Ezt a mondatot viszont jól megjegyeztem, hiszen magam is többször elmélkedtem hasonlókról. Hogy a Teremtő nemcsak minket teremtett erre a világra, hanem még sok milliárd embert, és közülük sokan örülnek annak is, ha legalább ilyenkor, karácsony szent ünnepének közeledtével eszünkbe jutnak, és esetleg telefont ragadunk... Vagy látogatóba megyünk... Vagy csak küldünk egy képeslapot...

És amíg azon gondolkodunk, kinek mit teszünk a fa alá karácsonykor, tegyünk egy sétát a hóesésben, és adjunk hálát az Úrnak, hogy megtehetjük, hogy két ép lábat adott a sétához, egy kicsi kuckót, ahová hazatérhetünk, és ha mindemellett van valahol valaki, akinek ilyenkor — ha csak egy telefonhívás erejéig is — eszébe jutunk, igazán úgy érezhetjük, hogy máris kaptunk valamit a fa alá.

József Attila:

Karácsony