— Életutam mérföldkövei már évek óta a hátam mögött vannak, de az emlékük életem végéig kísér — mondja a jól öltözött, láthatóan magasabb társadalmi körökbe tartozó asszony. — Újvidéken születtem, az apám katonatiszt volt, az anyám pedig a tartományi képviselőházban házikisasszonyként tevékenykedett az egyetemi tanulmányai befejezése után egészen a nyugdíjáig. Elég későn házasodtak össze, hiszen a munkahelyükön az ambíció nem volt megvetendő, és jó lehetőségük volt az előrehaladásra. Nagy szerelem kötötte őket össze, és fizikailag is rendkívül illettek egymáshoz, ha sétáltak a városban, az emberek megfordultak utánuk. Már gyermekként nagyon büszke voltam rájuk. Az anyám negyvenéves volt, amikor megszülettem, apám három évvel idősebb.

Meg kell mondanom, hogy sosem vágytam testvérre. A rokonságban elég sok korombeli gyerek volt, így a nagyszülőknél mindig rumli volt. Nekem az volt a természetes, hogy mindenből én kaptam az elsőt, a legjobbat, a legszebbet. De a szüleim úgy neveltek, hogy sosem voltam sem fukar, sem irigy, mindent megosztottam. Csak azt nem tudtam elviselni, ha valamelyik rokon gyerek az anyám ölébe ült. Imádtam a szüleimet, csodáltam, és büszke voltam rájuk, rajtuk nem akartam osztozni. Jó anyagi körülmények között éltünk, nem szenvedtem semmiben hiányt, és nem volt olyasmi, amit nem kaptam meg, ha akartam. Egy évvel korábban indultam iskolába, de remekül feltaláltam magam. Szerettem tanulni, és rendkívül széles volt az érdeklődési köröm. Zeneiskolába jártam, tornáztam, lovagoltam. És mindenhol a legtöbbet adtam önmagamból. Később, idősebb koromban is ilyen voltam: ha valamit elkezdtem, azt szívvel-lélekkel, teljes erőbevetéssel csináltam.

A gimnázium befejezése után egyetemre iratkoztam. Az építészet mindig vonzott, különösen a lakberendezés. Itt is akadályok nélkül végeztem a feladatomat. Másodéves voltam, amikor új tanár jött az egyetemre. Első látásra szerelmes lettem. Egy magas, rendkívül jóképű, vidám, okos, fiatal professzor volt. Néhány hónap után a szimpátia kölcsönössé vált, és komoly kapcsolattá érett. Ő hetente háromszor utazott Újvidékre egy dél-szerbiai városból. Idővel bemutattam őt a szüleimnek. Apám nem volt elragadtatva, szerinte a messziről jött ember azt mond magáról, amit akar. Ekkor kezdtem gyanakodni. Néhányszor ugyanis közöltem vele, hogy szeretném megismerni a környezetét, ahol született, ahol él, de mindig elhalasztottuk a látogatást. Tudja, hogy van ez: az egyik gyanú felébreszti a másikat — és megmérgezi a viszonyt. Így történt velünk is. Egy hétvégén, amikor hirtelen haza kellett utaznia, én a következő autóbusszal utánamentem. Megbízható forrásból tudtam a címét, és meg is találtam a tömbépületet. Alig egy órát ültem a parkban, amikor megjelent a bejárati ajtóban. Gyermekkocsit tolt, benne egy egy-két éves baba, utána pedig egy csinos, hosszú hajú, fiatal nő, aki belekarolt, és elvonultak a szemem előtt, persze csókolózva. Összetörten ültem a padon sötétedésig, akkor visszajöttem Újvidékre. A következő héten, amikor órája volt, magamhoz vettem apám pisztolyát, és az egyetem előtt vártam. Három lövés után összerogyott, nekem már csak két golyó maradt, és azok közül is csak az egyik ért célba, közel a szívemhez. Ő a helyszínen meghalt, engem kórházba vittek.

Három hónap múlva, amikor felépültem, megkezdődött a perem. Tizenkét év börtönbüntetést kaptam, tekintettel a tiszta múltamra. Elkezdődött a szüleim kálváriája. Öt év után először az anyám, majd az apám halt meg. Amikor beszélőre jöttek, elnéztem az agyonkínzott arcukat, a bánat könnyeit a szemükben. A szemem láttára mentek tönkre, apám halála után pedig már senki sem jött felém. Állítom, hogy a börtönben szó sincs nevelésről, „javításról”. Mert a tizenkét év alatt volt alkalmam átlátni a büntetőrendszert. A börtön valójában bosszúállás a vétkesen, mert az állam erősebb az egyénnél. A börtönben nincs neved, szám vagy, akit lépten-nyomon megaláznak, leköpnek, és még élvezik is a lehetőséget. Szerintem a nevelési rendszert kellene megreformálni. Az iskolában tanítani azt is, mi az erkölcs, mi a felelősség, mi a következmény, ha mindezt nem tartjuk be. Jajgatunk, hogy terjed a fiatal kori bűnözés. Hát mondja, kitől tanuljon a tizenéves gyerek tiszteletet, jólneveltséget, hiszen a szülő — ha szerencséje van — reggeltől estig dolgozik. Legyen az iskola olyan hely, ahol a gyermekeket az életre tanítják, nevelik a pedagógusok. Ne a rendőrök számát növeljük az iskolaudvaron, folyosón, hanem a mosolygó, gondtalan diákok számát, akik örülnek az iskolának.