— Manapság ha az iskolai erőszakról hallok, késztetést érzek, hogy nyilvánosan szóljak róla — mondja az asszony. — Főleg, amikor megjelennek az értelmetlen eszmefuttatások, hogy miért egyre gyakoribb ez a jelenség, és hogyan kellene orvosolni. Mert köztudomású, hogy a gyermekek őszintesége sokszor fájdalmat okoz a bírált osztálytársaiknak, így volt ez régen is, de akkor azok, akik felelősek voltak az oktatásban uralkodó viszonyokért, megfelelően tudták kezelni a gondot. Ahogy az állam kiengedte a kezéből az oktatás irányítását is, a gyermeki csínytevések, kakaskodások erőszakká fajultak. Nem akarok egyetlen rendszert sem egekig dicsérni, de a magam szomorú példáján akarom elmondani, hogy alig harminc évvel ezelőtt itt is tudták az illetékesek, mit hogyan kell kezelni. És ha nem tudták, át kellett adniuk a helyüket annak, aki okosabb volt náluk. De ilyesmivel ma már nem találkozunk.

A tanítóképző befejezése után munkát kaptam egy általános iskolában. Egy rendkívül talpraesett, jó pedagógus volt az iskola igazgatónője, aki mintegy tizenöt évig vezette a kollektívát, minden évben jobb eredményt felmutatva az előzőnél. Az iskolában ismertem meg a férjemet, aki szakképzett lakatosként az iskola műszaki mindeneseként dolgozott. Egy év múlva összeházasodtunk, és a kollektíva úgy döntött, hogy az egyik melléképületből egy kétszobás, összkomfortos lakást alakítanak ki az iskolagondnok számára. Így lettünk az első lakói az új „családi háznak”, melyre valamennyien nagyon büszkék voltunk. Két év múlva megszültem a fiamat, és a szülési szabadság alatt is, ha valami sürgős munka akadt, számíthattak rám. Nagyon szép évek következtek, nőtt a fiunk, nem terveztünk több gyereket, mert a férjem azt vallotta, csak annyi gyerekünk legyen, amennyinek képesek leszünk kenyeret adni a kezébe. Én túlzottan óvtam a fiamat, bírált is érte a férjem, és később rájöttem, igaza volt. A fiunk ugyanis rendkívül értelmes, jól nevelt, de félénk, tartózkodó gyerek volt, akit a felsőbb osztályok bandavezérei állandóan gúnyoltak, és kihívások elé állítottak. Erről a férjem többet tudott, mert én tanítás idején a tanteremben voltam, ő pedig órák és szünetek idején is az udvarban. Sokat foglalkozott a fiával, biztatta, hogy a sértéseket ne tűrje, de összeveszést soha ne szítson. Úgy emlékszem, hogy azon a napon az osztályfőnök valamilyen szerszámot küldött a fiammal a közelben levő szomszéd iskolába. Az egyik nyolcadik osztály négy „törzsfőnöke” éppen azt próbálgatta, hogyan lehet szöggel kiszúrni a testneveléstanár autójának kerekét. Addig ugratták a fiamat, amíg az elkérte a jókora szöget, és a szerszámmal, melyet vitt, gyorsan kiengedte a levegőt a kerékből. De megjelent a tanár, és a fiamat találta négykézláb a kerék mellett. Hetekig tartó huzavona után a fiam — a szociális központ közreműködésével — két év javítóintézetet kapott büntetésként.

Az esemény után az igazgatónőt felmentették a tisztségéből, a férjemet és engem kilakoltattak a szolgálati lakásból. A fiam nagykorúvá vált, még mielőtt hazajött a büntetése után. Egy teljesen megváltozott, mogorva, hallgatag fiatalembert kaptunk vissza, aki egyetlen szót sem beszélt az elmúlt két évről. Szakember segítségét kértük. De tőle is csak annyit tudtunk meg, hogy a fiunk rossz időben volt rossz helyen. Határozottan nem mondta ki, de utalt arra, hogy a fiunkat szexuális zaklatás is érte az intézetben, de figyelmeztetett bennünket, hogy erről csak akkor beszéljünk vele, ha ő akarja. Persze, ez a mai napig nem volt témája a beszélgetéseinknek. Szabadulása után nemsokára Németországban élő rokonokhoz ment, szakiskolát fejezett be, dolgozik, lakása van, de nem nősült meg, és egyszer sem jött haza látogatóba. Mi megyünk hozzá, hiszen mindketten nyugdíjasok vagyunk, időnk van bőven. A fiunk fedezi az útiköltséget. Alig néhány hete jöttünk tőle haza, azért vagyok itt. A hosszú évek alatt most mondta először: „ti nem értettétek akkor még meg, hogy otthon egy teljesen más világ alakul, amelyben az egyenrangú polgárok között — ilyen-olyan módon — lehetsz egyenlőbb is.” Ez valójában azt jelentette, hogy a fiam az akkor már „egyenlőbb” szülők gyermekeinek kezébe került, és a papák megtették, amiről mi, becsületes, tisztességes emberek nem is álmodtunk. Tehát az iskoláskorúak közötti erőszak nem új keletű, lassan „tökéletesedett” az egyre megfelelőbb talajban, és az egyenlők között az egyenlőbb szülők mindig elgereblyézték csemetéik tetteit. És soha senki sem felelt ezért. Az én naiv fiam viszont felel és fizet is az ő tetteikért.