Retró tárca(novella): Karének, avagy a fehér ing ünnepe
LOVAS Ildikó
2013.12.24.
LXVIII. évf. 52. szám
Retró tárca(novella): Karének, avagy a fehér ing ünnepe

Feljegyzések nemlétező polgárságunk történetéből

A lány pliszírozott kék szoknyájába mintha belekapott volna a szél. Azt, hogy ez nem így van, hogy a lendülettől röppent-rebbent fel a poros utcán a barátnői között lépkedő lány szoknyája, onnan tudjuk, hogy a fotón a többieké mozdulatlan. Nincs olyan szél, amelyik csak a legszebb lányok szoknyáját fújja. Viszont ez a lány, mintha csak igazolni akarná ötven évvel későbbi vizsgálódásunkat, hatalmas lépteivel — szintén a fénykép tanúsítja —, nevető arcával, okos pillantásával, összekulcsolt kezével kilép a többiek közül.

— Nem lépkedhet ilyen lendülettel a hős, ha közben össze van kulcsolva a keze — ellenkezett azonnal (a szöveg).

— De igen, mert kézilabdázott. És a kézilabdás lányok a mozdulatlanságból is robbantani tudnak.

Az ilyesmit nem árt tisztázni, rögtön az elején. Egy nem mindennapi lány vonul a poros utcán barátnői között. Amúgy kézilabdás, ekonomszkás lesz nemsokára, amiből következik, hogy irodistává alakul majd, a munkásosztály teljes megvetését biztosítva magának, de most még csak karénekes, egy kézilabdás-karénekes lány az ötvenes évek legvégén vagy 1960-ban.

Emlék karénekről — ez áll a fénykép hátulján.

Egy elmúlt kor, amelyben volt pliszírozott kék szoknya, fehér ing és voltak események, amelyeket úgy evidentáltak finom, szép írással, hogy emlék.

— Emlék Hévízről, Emlék Szigligetről — vágott közbe újra (a szöveg), és vágta szinte a fejemhez a két aprócska, nefelejcsekkel díszített emlékvázát — ez nem olyan nagy dolog, akkoriban mindenki így és ebben a kontextusban fogalmazott: emlékkönyv, emlékvers, emlékdoboz.

Nem vagyunk még túl régen együtt ezzel a szöveggel, de kezd az idegeimre menni. Nem érdekelnek a kontextusai, legszívesebben bepaszíroznám oda, ahová való, a retró-nyálas, 3 x 1-es adagolásban múltban kotorászó... hirtelen és döbbenettel álltam meg.

Nem, nem, nem stimmel a nézőpont!

Én vagyok a múltban kotorászó, retró(tárca) novella-nyanya, a (szöveg) ezzel és velem szemben a legkevésbé sem óhajt ennek a része lenni.

Küzd bennem? Ilyen lehetne egy bácskai dzsekiléshájd.

A fehér ingek ragyognak a karénekes lányokon, kettőjükön a zokni is hasonlóképpen. Nem mezítlábra húzták a cipőt. Meg nem is úgy volt divat, hanem édes kis zoknival. Nyakukban a masni, kórustag-viselet. Körülöttük kidőlt-bedőlt fakerítés, széles, poros út. A járda helyét bokrok foglalják el. A házra rácsúszik a tető, roggyantan beszélget az udvar ecetfáival.

— Vagy eperfa! Legyen — követelte (a szöveg) — eperfa, aminek levelét a város apraja-nagyja hordta a gubógyárba, azzal etették a selyemhernyókat.

Elhessentettem. Tudom, hogy ecetfák voltak. És ez volt a város: kidőlt-bedőlt fakerítés, a nyáron poros, télen sáros út, annak közepén masíroztak fellépésükről hazafelé a karénekes lányok. Járda szerencsére nem volt, különben hogyan is tudták volna őket így, együtt, egymás mellett lefényképezni. A város nem létező polgárságának gyermekei, sötétkék pliszírozott szoknyában, ragyogóan fehér ingben, általános iskolás kislányok a Magyar Végről.

Köztük a legszebb a kezét összekulcsoló lány, ahogyan belenevet a lencsébe, abban a pillanatban rajtakapott teljesség van, ahogyan lép, abban a robbanás, a gólok, a győzelem ereje, a legjóképűbb fiú megszerzésének biztos tudása, az élet szépségének a hite.

A lány és a barátnői a Magyar Végről, ingük fehérsége átragyog az időn és a téren. Pénzük nincs és soha nem is lesz elég. Nyaralni ritkán jutnak el, de télen az udvar végén álló olajos hordóból kannában vihetik be a konyhába a fűtőolajat. Csirkét tartanak, és megtanulnak autót vezetni. A gyerekeiket egyetemre küldik. Paraszt-polgár örökségüket, a nádfotelt a sufniba száműzik. A körösztanyjuk világoskék selyempongyolájába macskák kölykeznek.

Nagyjából lehetne ennyi.

Ez azonban kevés, mondhatni semmi, hiszen nem árulja el a kép erejének titkát. A kép hátulján szereplő felirat, emlék karénekről erejének titkát.

Megállok, ferdén odasandítok (a szövegre), de hallgat, nem sipákol, nem pöröl velem, nem oszt ki és nem lázad, nyoma sincs benne a kontextus erejének. Magamra hagyott. Ritka, kegyelmi állapot, nincs itt senki más, sem dzsekil, sem hájd, csak én vagyok. Tekintetemben szétárad a fehér ing ragyogása.

Vannak fehér ingek, amelyek a kivégzések hajnalának sötétjét, a pionírdalok szövegének érthetetlenségét, a hazugságokat és a hallgatásokat is legyőzik két szóval: azzal, hogy emlék, és azzal, hogy karénekről.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Kaleidoszkóp rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..