* Edzői pályafutásod előtt mit sportoltál?

— Több sportágat kipróbáltam: néhány évet fociztam, egy keveset asztaliteniszeztem, néhány hónapot a szertornaklubban is eltöltöttem, majd az atlétikánál állapodtam meg. Tizenhárom éves koromban Svetozar Borđoški — Cevtó tanár úr vitt le először az atlétikai pályára, akivel egy évet edzettem, majd Menyhárt Béla bácsi vett a szárnyai alá. Tizenöt évesen egyéniben, váltóban és a csapat tagjaként is aranyérmet nyertem a diákolimpián. Junior korban ez a lendület egy kissé megtört, huszonegy éves koromig több egyéni csúcsom is megdöntöttem, de az országos bajnoki címtől és a válogatottól távol kerültem. Ekkor úgyszólván kattant egyet az agyam, edzőt váltottam, és eldöntöttem, teljes erővel az atlétikára összpontosítok. Nem azért iratkoztam a budapesti Testnevelési Egyetemre, mert testnevelő tanár szerettem volna lenni, hanem azért, hogy Szalma Lászlónál, a ’80-as évek egyik legjobb távolugrójánál, a Carl Lewist is legyőző, hatszoros Európa-bajnok, olimpiai negyedik, a magyar csúcsot máig tartó versenyzőnél készülhessek. Akkora lendületet adott számomra, hogy az egyetemi tanulmányaim mellett abban a közegben, Laci irányításával edzhetek, hogy semmi sem tűnt nehéznek. Sikerült áttörnöm a hétméteres határt, sorjáztak az országos érmek. A sportágválasztás egy kissé elcsúszott nálam, mivel sosem voltam távolugróalkat, testfelépítésem inkább a küzdősportolókéhoz hasonlított. Ettől függetlenül távolugróként megpróbáltam kihozni magamból a lehető legtöbbet. Sajnos gyakrabban voltam sérült, mint egészséges. A versenyző pályafutásában mindig a sérülések szabják a gátat, ekkor dől el, hogy a sportoló a profizmus irányába folytatja útját vagy megtorpan. Az első súlyosabb sérülés esetén a versenyzők nagy többsége kettőt visszalép. Az élsport nem pusztán a szépségről és az aranyérmekről, sokkal inkább a fájdalomról, a szenvedésről szól. Aki ebben megtalálja a szépséget, abból jó élsportoló lehet. Az egyetem befejezése után visszatértem Zentára, még három évig edzettem, de már tanítottam, valamint atlétikai és kajakedzőként is dolgoztam. Pályafutásom harmincegy évesen fejeztem be. Már nem volt motivációm, nem égett bennem annyira a tűz, mint korábban. Félmunkát sosem szerettem végezni.

Fehér Csaba 

* Kajakedzői munkádért kaptad az elismerést, de sosem kajakoztál?

— Sosem voltam kajakversenyző. A sportággal az egyetemen, a vízi táborban kerültem kapcsolatba, valamint egy Európa-bajnok és világbajnoki ezüstérmes versenyző volt akkor a barátnőm. 2009-ben hazatértem, és Nagy Abonyi Lajos, a kajakklub akkori elnöke felkért, vegyem át a kajakozók erőnléti felkészítését. Kihívásnak tekintettem, és igent mondtam, majd hamar kiderült, hogy többről szól a történet, mivel az edző már kiment külföldre, az egész csapatot megörököltem. Előjött belőlem a maximalizmus, és eldöntöttem, hogy megtanulom a sportág minden csínját-bínját, mert igényes munkát szerettem volna kiadni a kezemből. Tíz évet adtam magamnak, hogy tudásom minél jobban felépítsem. Sok tanulásról, buktatóról, hibáról szólt ez az időszak, de ez másképp nem működhet. Nehezen tudtam összeegyeztetni a két sportágban való edzősködést, valamint a Bolyaiban való tanítást, így 2013-ban búcsút intettem a testnevelő óráknak. A szakmai kihívás sokkal fontosabb volt számomra. Az atlétákkal 2017-ig foglalkoztam, a válogatott versenyzőim felkészítését még segítettem, utánuk már nem vállaltam újabb csoportot. 

* A kajakklubban felépítettél egy rendszert, mely az eredményeket látva nagyon jól működik.

— A Testnevelési Egyetemen megtanultam, hogy mindennek az alapja a rend és a fegyelem. Nálam mindkettő alaptézis. Az edzéseken természetesen nincs spártai fegyelem, bohóckodunk is, viszont mindenki tudja, mikor minek van a helye és ideje. Ha ez megvan, akkor lehet tudatosan építkezni, akkor rakhatjuk egymásra a téglákat. A ház még nincs kész, de jó irányba haladunk. Széles látókörre is szükség van, de a rend és a fegyelem a lelke az egésznek, hosszú távon csakis erre építkezhetünk.

* Miben látod az edzői hivatás szépségét?

— Folyamatosan új kihívások elé állít, amiben meg kell találni a szépséget. Az edzőnek felelősséget kell vállalnia saját maga, a versenyzők és a klubja iránt egyaránt. Konfliktusok is előfordulnak, de ez vele jár. Az edzői hivatás iszonyatosan sok lemondást követel, és csak akkor lehet jól csinálni, ha ebben a családja támogatja. Külön kell választani az edzői munkát és a magánéletet. A sikeres, az edzősködésre hivatásként tekintő szakemberek fejében állandóan jelen van a kajak, mindig beugrik valami, amin gondolkodni kell. A tökéletességre törekszünk, de tisztában kell lenni azzal, hogy mindig van tanulnivaló, mindig van min javítani.

* Milyen az edzői filozófiád?

— A régmúltra, az alapokra épülő felkészítési módszert ötvözöm az innovatív megoldásokkal, az újdonságokkal, melyek a modern edzéselméletről és felkészítésről szólnak. A siker titka a kettő ötvözetében rejlik, hiszen nem szabad elfelednünk, honnan jöttünk, de látni kell, hol tartunk, és fontos tudni, hova szeretnénk eljutni. Sokszor egy-egy idősebb edzővel való beszélgetésből is tudok tanulni, egy elhintett gondolatból is gyakran merítek, mert ezekből a párbeszédekből akár pszichológiai, akár edzésmetodikai szempontból sok minden leszűrhető. Vesszőparipám, hogy ne csak a konkrét sportággal kapcsolatban gondolkodjunk, nyúljunk bele más sportokba is, hiszen minél sokszínűbb a képzés, annál sokrétűbb lesz egy-egy sportoló.

* A szerbiai felnőttválogatott szakmai vezetésében is részt veszel. 

— Két versenyzőm, Barta Éva és Marko Subotić is benne van a felnőtt-válogatottkeretben. Felkészülésüket kőkeményen le kell követni, hiszen sikeresség és eredményesség szempontjából már előrébb tartanak klubtársaiknál. Próbálok az egyesületben és a válogatottban is minél jobb teljesítményt nyújtani, tehát újra jelen van a kettősség az életemben. Többször sikeresen megbirkóztam vele, miért ne sikerülne ezúttal is?

* Hogyan látod magad és a klubot öt év múlva?

— Egy-egy versenyzővel kapcsolatban mindig öt évre előre gondolkodom, szeretném mindenkinek megadni a lehetőséget, hogy felnőtt kajakos váljék belőle. Lehet, hogy ötven fiatalból hárman fognak felnőttkorban is kajakozni, de a megfelelő alap átadása után mindenki előtt ott áll a lehetőség. A klub olyan szintre került, amelyet vízválasztónak is nevezhetünk. Ha az elkövetkező években tudunk nagyot váltani, akkor az egyesület sokkal feljebb juthat, kinőné a zentai mivoltát. Ha anyagilag is tudunk egy nagyot lépni, és még magasabb szintre kerülünk, akkor ott lehetünk az ország két-három legjobb egyesülete között. Az utánpótlás-kategóriákban már megcsípjük a „nagyokat”, a felnőttben még nem. Bízom benne, hogy öt-tíz éven belül olyan szintre kerül a klub, hogy legyőzzük a két fellegvárt, Palánkát és Šabacot. Lassan készen állunk jelentős nemzetközi eredmények elérésére, azaz érem, érmek szerzésére. Úgy érzem, az utánpótlás tekintetében szinte mindenkiből képes vagyok országos bajnokot nevelni. Eredményeink ezt bizonyítják, hiszen 50 versenyzőnk rendszerint 25-30 országos bajnoki érmet nyer, ebből 10 az egyéni érmek száma. Európa- és világbajnokot nem lehet mindenkiből csinálni, ezt még tanulni kell, de már tudom a helyes irányt. Harmincnyolc éves koromra összeálltak fejemben a kockák, míg mások csak ennyi idősen kezdik edzői pályafutásukat. Huszonhét évesen hátrányként éltem meg, hogy belevágtam az edzői hivatásba, ma már úgy gondolom, előnyömre vált. A munkát a legkisebbekkel kell kezdeni, ott rejlik a szakma esszenciája.