A Csépe-emléknapok rendezvénysorozatában láthattuk a Himnuszt zengenek múltunkról című kiállítást, amely Kishegyes paraszti kultúrájának a tárgyi eszközeit tárta elénk. Az elmúlt századból fennmaradt tárgyak természetesen az ősök életmódjáról, a település változó gazdasági helyzetéről, a különféle népi mesterségekről (kézművességről), a cserekereskedelemről, továbbá a történelmi eseményekhez fűződő migrációkról is üzennek nekünk, utódoknak.
A Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnökének, dr. Szőke Annának az ötlete nyomán készült el a tárlat a fiatal néprajzkutatók és antropológusok VII. konferenciájára, ám a nagy érdeklődésre számot tartó kísérőrendezvény a Csépe-emléknapokra is fennmaradt, a látogatók a helyi iskola galériájában csodálhatták meg az igen gazdag gyűjteményt.
— Nagyon értékes régi használati eszközökre leltünk a faluban. Külön kiemelnék két tárgycsoportot: a korsókat és a kantákat, de a gömöri nagy fazék, cserép főzőedény is igazi ritkaság ezen a vidéken. Gömör Palócföld északi részén található, az árucsere folytán lejöttek ugyan a kereskedők Hódmezővásárhelyre, Szegedre, de erre, délebbre már ritkán jutottak el. Az, hogy Kishegyesen van egy ilyen, kemencében használatos, mázas fazekas edény, az egy igazi néprajzi szenzáció. Paládi-Kovács Attila, a MTA néprajzkutatója azt mondta, hogy ez az edény legalább 150 éves — mesélte dr. Szőke Anna néprajzkutató.
A fekete korsók (ezt aratásnál használták, elásták a földbe, hogy hidegen tartsák az ivóvizet) és bádogkanták (vagy ahogyan a faluban mondták: kánák), amelyek bő szájúak és a konyhákban használták őket is figyelemre méltók. A fekete máztalan korsók ugyanis Mohácsról származnak. Többek között ezek is azt bizonyítjak, hogy mekkora migrációban éltek akkoriban az emberek. Kishegyesen az ún. folyatott vagy pöttyös mintázatú mázos köcsögök vagy csuprok voltak elterjedve, ami voltaképpen arra enged következtetni, hogy a fazekasság nem volt elterjedve ezen a vidéken, vagy még inkább: ez az iparág jóval a török hódoltság után vert gyökeret nálunk. Topolyán később működtek gölöncsérek (a faluban úgy hívták őket, hogy gölöncséresek), de az agyagot többnyire Kishegyesről vitték, mert itt nagyon jó minőségű agyag volt. Bizonyítja ezt a téglagyár létrehozása is.
— Amikor megjelentek a zománcozott vizeskannák, a bádogkanták felkerültek a padlásra. A megnyitón ezzel kapcsolatban el is meséltem az egyik érdekes gyermekkori történetemet. Egy téli estén valami zörgött a padláson. Valaki járkál fönt, rémültünk meg mindannyian. Teljes volt a sötétség (villanyárom még sehol). Édesapám mégis felbátorodott, utánanézett a dolognak. Emlékszem, viharlámpával a kezünkben kísérte el a szüle, az édesanyám, és mi, gyerekek a tatát a padlásfeljáróig. A tettes egy macska volt, amelyik belebújt a kantába, és nem tudott onnan kikecmeregni. Ahogy próbálkozott a meneküléssel, a kanta úgy gurult ide-oda a padláson, s innen eredt a zörej. Amikor mindezt elmeséltem, Liszka József felvidéki néprajzkutató, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója nagyon jó ötletet adott: „Anna, ezeket a háttértörténeteket, a tárgyakhoz fűződő élményeket is gyűjtsd be. Ez nagyon fontos, ez is a néprajz része” , és én elhatároztam, hogy megfogadom a tanácsát — egészítette ki mondanivalóját a tárlat szerzője.
Virágmintázatú vaj
A tejfeldolgozásra alkalmas eszközök gazdag tárházára lelt a néprajzkutató, aki ennek külön fejezetet kíván majd szánni a készülő könyvében. Megtudtuk, Kishegyesen sajtot nem készítettek, ellenben a köpülésnek nagy hagyománya volt, s a tejtermékek közül a vajat nagyra becsülték, noha az otthoniak ebből nem ették degeszre magukat, legfeljebb abból csipegettek, ami a köpülő falán megmaradt, amikor a kész vajat már a különféle metszésű, díszes vajformákba kiöntötték. Ez is egy háttértörténet, mert a piacon a vásárlók nemcsak azt nézték, kinek milyen minőségű terméke volt, hanem azt is, hogy a vaj milyen szép díszítésű. A korszerűbb vajköpülőket a gazdagabb polgári családok vehették meg maguknak. Ezek már gyári készítmények voltak: egy dunsztosüveghez hasonló üvegedényben 4 falapát található, amelyeket a csavaros tetejű, lezárt üvegen található fogantyúval (amilyent pl. a régi kávédarálókon is láthatunk) lehetett pörgetni. Az írót sem dobták ki, azt a kocáknak, baromfiknak adták, sőt gyógyszerként is itták az emberek.
A polgáriasodással terjedt el a feketekávé, amit odahaza a cselédek pörköltek és daráltak meg. Az ezekhez használt eszközökből is láthattunk néhányat.
Bizonyos tárgyaknál funkcióváltás is történt az elmúlt század során.
Például a „kandli”-t (tejeskannát) régen tejszállításra használták, amikor még háztól vitték a tejet, a köcsögből ugyanis kilötykölődött volna a drága étek. A boltokban megjelenő, üvegben, majd műanyag flakonokban kapható tejjel fölöslegessé vált a tejeskanna, de mégsem került fel a padlásra, mert átvette az ételhordozó szerepét. Az aratóknak, kapásoknak ebben vitték ki a földekre a folyékony ételt.
A fémtárgyak közül a búzadaráló — ez a húsdarálóhoz hasonlatos, kézi erővel működő háztartási gép — is felkeltette sokak figyelmét. A második világháború után került forgalomba mifelénk. A háború után ugyanis nagy volt a szegénység, s nem a malomban, hanem otthon, kézi erővel őrölték meg a gabonát. Az őrleménybe persze minden belekerült, a korpa is, amitől később megszitálták a lisztet.
A sziták is különféle szolgálatot tettek, volt olyan, amelyiket kimondottan a mák szitálására használtak. A bab szelelésére másmilyen rosta létezett.
„Rézmozsarat vegyenek!”
Nagyon sokféle rézmozsarat is láthattunk, de a legérdekesebbnek mégis az egy fahasábból (dongából) kifaragott famozsár tűnt. Ezzel ugyancsak a mákot törték meg. Fából készültek a diótörők is (kemény anyagból ügyesen kifaragott, megszerkesztett ollószerűségek), a mángorlók, a mosódeszkák, a stoppolófák, a húsklopfolók (a recézett, puhító rész is ugyanannak a fatárgynak a része volt).
Szerintem a kor hasznos találmányának bizonyult a kukoricamorzsoló is, amelyen téli estéken, bent a konyhában morzsolták a tengerit (ez egy fából készült „bak”, amelynek a hátsó szárát a munkavégző az ölében tartott, a másik, szegekkel kivert szárán pedig a kukoricacsövet huzigálta).
— A kiállítás hihetetlen ötletet adott a továbblépéshez és gyűjtéshez. A juhászok életét, munkaeszközeiket, használati tárgyaikat, öltözéküket stb. is fel kell kutatni, mert ők is az alföldi világ még élő szemtanúi, régi kellékeik pedig szintén hamar a feledésbe merülnek, ha nem dokumentáljuk őket — mondta végül a kiállításszervező.
Arra is felhívta a figyelmünket, hogy a régi konyhai tárgyakkal való foglalatoskodása során számtalan, már kihalt fogalomra is rálelt, amelyeket szintén össze akar gyűjteni. Ilyen például a Kishegyesen gyakran használt barom szó, amely török eredetű. Lábasjószág, elsősorban a marha megnevezésére használták. Ma már csak a pejoratív értelmét ismerik — ha ismerik — fiataljaink. Ebből származik az ún. baromkút, amely ténylegesen is létezett a faluban. A mai park helyén állt egykoron egy ártézi kút, amellett pedig egy hosszú-hosszú vályú (először fából kivájt, majd később betonból készült). Ebbe folyt bele a kútvíz, amelyből a Kaszálóról, vagyis a legelőkről hazatérő barmok (szarvasmarhák) ittak, s innen csordogált tovább a maradék víz a Krivaj patakba. A baromkút egy olyan pontja volt a falunak, ahonnan ivás után szétszéledtek a jószágok, ki-ki a maga istállója felé baktatva. A bikaistállóról — jóllehet ez még ma is helymeghatározó név a faluban —, sokan úgy tudják, hogy onnan kapta az elnevezését, mert itt tartották a hízóbikákat. Pedig itt elsődlegesen a külföldről behozott tenyészállatokat tartották, s ide vezették a megtermékenyítendő üszőket, teheneket. Az első bikaistállók az 1800-as évek végén épültek az Alföldön, amikor Belgiumból és Hollandiából hozatták be a különféle fajbikákat a tehénfarmok állományának nemesítése céljából — tudtuk meg a kiállításon, ahol, mint ahogyan a szerző is megjegyezte, minden tárgy himnuszt regél a múltunkról.
