Nagybecskerek főterén, a méltóságteljes Nepomuki Szent János-székesegyház és az elegáns Bukovac-palota között áll egy régi sarokház, melyben ma a városi könyvtár működik. Bár az 1882-re datálható épület csak 1959 óta tölti be jelenlegi funkcióját, már sokkal régebben eljegyezte magát a nyomtatott szóval.
Az 1890-es években Bauer-féle házként emlegették, de hogy megtudhassuk, ki is volt ez a bizonyos Bauer, jó mélyen bele kellene ásnunk magunkat a nagybecskereki levéltár irataiba. Egyelőre elégedjünk meg azzal, ami bizonyos, mégpedig, hogy ebben az épületben dolgozott a Torontál napilap szerkesztősége — azaz korabeli kifejezéssel: a redakció — 1892 januárja és 1893 májusa között.
Németh Ferenc alapos sajtótörténeti kutatásainak köszönhetően sok mindent tudunk a Torontálról: elindulásakor, 1873-ban az első magyar nyelvű bánáti lap volt, 73 évfolyamával pedig vidékünk egyik leghosszabb életű újságja. A kezdetben hetilapként megjelenő Torontál az 1892. esztendő elején napilappá alakult, és ezzel egyidejűleg a szerkesztőség is új irodába költözött. Az új cím „Ferencz József tér, Bauer-féle ház, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő”, az előfizetéssel és terjesztéssel kapcsolatos ügyeket pedig Pleitz Ferenc Pál nyomdájában, illetve könyvkereskedésében intézhették az olvasók. A szerkesztőgárda azonban nem sokáig maradt a főtéri saroképületben. Másfél év múlva már a megyeháza mögött húzódó Zápolya utcában folytatták a munkát. Ebből az alkalomból egy érzékeny hangvételű, finom humorú búcsúzó írás jelent meg a főszerkesztő, Brájjer Lajos tollából.Érdekes részleteket tudhatunk meg a Bauer-házról és lakóiról:
„Fájó szívvel veszünk tőletek búcsút, ti kedves piros falak, megköszönve nektek, hogy megóvtatok a tél hidegétől, s a nyári nap forró sugaraitól. Igaz, hogy nem sok eredménnyel, mert hiszen télen alig győztük ezt a két szobát fűteni, nyáron pedig Afrika sivatagjaiban képzeltük magunkat, de azért mégsem akarnánk hálátlanok lenni azért, hogy befogadtatok.” Már e néhány mondatból is kiolvasható, hogy az újságírók mennyire megszerették ezt a kétszobás emeleti irodát, még ha kevés időt töltöttek is itt. S a piros falak között — melyeknek egyetlen dísze Jókai Mórnak, a város későbbi díszpolgárának arcképe és a „nagybecskereki távbeszélő névjegyzéke” volt — igazán zajos és izgalmas élet folyt.
„Este 4 órakor kezdődik a munka, megnépesülnek a szerkesztőségi termek. Elől jönnek a riporterek, azok mindenütt az elsők. Mindegyiknek van mondanivalója. Ezer tréfa születik ott a redakczióban. [...] Ha valaki megfizetné a sziporkázó élczet, milyen gazdag ember lenne a hírlapíró. Sorra kerülnek aztán a mende-mondák is: Tudjátok már, megint sikkasztás, 200 000 forint kallódott el. Hát a Vitézné esetét: ott találta a férje a katonatisztet. Mire ezeket megbeszélik, akkorra bejönnek a rovatvezetők is. Mindenki hoz valami érdekes újdonságot… Egyszer aztán megunja a segédszerkesztő és közbeszól: dolgozzatok, fiaim, dolgozzatok. Arra aztán elcsendesül a zaj, és kezdődik a munka, mindenki megkapja akkorára a ressortjába vágó dolgokat, leveleket, táviratokat, javítgat rajtuk, életet önt beléjük, és mindent elkövet, hogy szépen legyen kiállítva az a rovat, amelyikbe dolgozik. [...] A munka aztán tart addig, míg a dolgát ki-ki elvégzi. Itt nincs restanczia (elmaradás), nem lehet semmi kifogással élni, mert holnap nem lehet arról írni, ami tegnap történt. És vacsora után, éjfél körül újra kezdődik a dolog. A táviratok hozzák a külföldi eseményeket, néha szenzációkkal is...” Akkor aztán nincs idő tanakodni, új vezércikket kell írni, mert „ott van a hátuk megett a szedőfiú, sápadt, beesett arczával olyan kísértetiesen néz ki, mikor elnyöszörgi: kérek kéziratot”.
A szerkesztőség mellett az egyik oldalon a Schwarz, a másikon a Braun család lakott. A főszerkesztő tréfásan meg is jegyezte, hogy sötét szomszédság volt, de a nevük ellenére mégiscsak világos hangulatban teltek az itteni napok, jól kijöttek a lakókkal. Az újságírókat még a lányok zongorázása sem zavarta a munkában. Sőt, pihenésképpen ők is bekapcsolódtak a muzsikálásba. A főszerkesztő úr „a felekezeti súrlódások elkerülése végett” megtanulta A zsidónő, a kor egyik népszerű operájának egyik áriáját, és énekével kísérte a lányok zongorajátékát.
Az emeleti lakásokat elhagyva nézzünk be a lutrisboltba, mely valószínűleg a földszinten helyezkedhetett el. A szerencsejáték abban az időben is népszerű volt, sokféle ember megfordult itt „kezdve a violaszínű reverendától le a kocsisok szurtos zubbonyáig, a divathölgy elegáns toilettjétől a kofák rongyos szoknyájáig”. Brájjer még egy szomszédos üzletről megemlékezik, a kisvárosi kávémérések egy mintapéldájáról, ahova a szerkesztőség tagjai is be-betértek, noha a szolgáltatás minősége hagyott némi kívánnivalót maga után.
Ezt a zongoraszótól hangos, kávéillatú házat hagyta ott a szerkesztőség, hogy helyére dr. Végh ügyvédi irodája költözzön. Az első világháború után a Sólyom kávéház működött a földszinten, majd a második világháború után államosították az épületet, és a városi könyvtárat helyezték el benne. A könyvtár szükségleteire az 1980-as években átalakították a padlásteret, majd 2005-ben restaurálták a tetőt és a homlokzatot. Az eklektikus, főleg a reneszánsz stíluselemeit felvonultató sarokház talán eltörpül a környező nagyszabású épületek mellett, de mindenképp díszére válik a főtérnek.
Felhasznált irodalom:
