Érdekes dolog ez, miközben tudjuk, nyelvében él a nemzet, az anyanyelvünk a magyar szellemi kulturális örökség meghatározó eleme. A nyelveknek megvan a saját logikájuk, valójában az ember anyanyelve meghatározza gondolkodásmódját is. Mi, magyar anyanyelvűek különösen szerencsések vagyunk állítólag, hiszen kutatásokkal igazolták, a nyelvünk diktálta gondolatmenet tesz bennünket különlegessé. Ez lehet az egyik oka talán annak is, hogy olyan sok Nobel-díjasunk, a tudományok területén jeleskedő nemzettársunk van, volt, és remélhetőleg lesz is még. A nyelvművelés, az anyanyelv féltő ápolása azonban nem csak emiatt közügy, mindenki ügye, mindenki feladata.

A nyelvészek, a szakemberek szerint a nyelv folyamatos változása nem okoz minőségbeli romlást, de őrizni kell legnagyobb kincsünket. A köznyelv képlékeny matéria, ezt el kell fogadnunk, de azért nyilván ebben is létezik egyfajta határ. Az utóbbi időben aggodalommal figyelhetjük, hogy az írott és elektronikus médiában, de a parlamenti felszólalásokban, hivatalos szóvivői nyilatkozatokban mind gyakrabban kapnak helyet olyan szavak, kifejezések, amelyekkel korábban ritkán találkozhattunk. A tolvajnyelv, a jassznyelv, illetve a zsargon kifejezéstárába tartozó szavakat, szóösszetételeket „csempésznek” be már a hivatalos közleményekbe is. Nyilván a szakemberek, lektorok, nyelvészek dolga megszabni a határokat, de sajnos azt látom, az utóbbi időben sokan közülük is tanácstalanok, illetve valamiféle általános véleményegyezőségről sem beszélhetünk. Mindemellett, már-már közhelyként hangzik az a megállapítás, mely szerint az internet és a közösségi média megjelenése is jelentős változást hozott a nyelvbe és a mindennapi kommunikációba. Ez azzal is együtt jár, hogy számos olyan kifejezés vagy újítás kerül be szinte napi gyakorisággal nyelvünkbe, amely olykor heves indulatokat és helytelenítő fejcsóválásokat von maga után, nem csak a szakemberek részéről.

Visszatérve legszebb szavaink témájához: azok, akik értik is nyelvünket, tehát tisztában vannak a szavak, egy-egy kifejezés pontos jelentésével, szintén egészen meglepő módon más-más szavakat sorolnak fel az általuk vélt legszebbek között. Egy ilyen felmérés szerint legszebb szavaink: énekhang, fagyöngy, gyöngyvirág, Hajnalcsillag, hajnalsugár, hangszer, harangvirág, harmatcsepp, holdfény, édesanya, édesapa. Szűkebb pátriánk szülötte, Kosztolányi Dezső így ír erről 1933. november 19-én a Pesti Hírlapban: „Erre komolyan nem lehet felelni. Olyan, mintha azt kérdeznék tőlünk, hogy melyik a zongora legszebb hangja. Minden a hangok viszonyától és pillanatnyi lelkiállapotunktól függ.” Az édes anyanyelv szavai közül a következőket részesítette előnyben: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír. A nyelvművelőként és stilisztaként ismert Fábián Pál huszonegy „kellemes hangzású” szót említett: alamizsna, álom, bazsalikom, lant, csillámlik, költő, zeng, balzsam, mosoly, remény, kellemes, kandalló, cimbalom, malom, lomb, pázsit, fülemüle, délibáb, alélt, szellő, csemege. Fábián is hangsúlyozta, hogy valamely szó kellemes vagy kellemetlen hanghatása nagymértékben függ az egyéni véleménytől.

Nyilván valóban igaz, hogy az egyén nyelvi tudása, tapasztalata, társadalmi közege befolyásolja a szavak stílusértékének, hangulatának a meghatározását. Egyes szavakat szebbeknek érzünk másoknál. Lehet, hogy egy most vagy a közeljövőben végzett felmérés már a rám írt és a lájkolta kifejezéseket is a legszebbek közé sorolja majd.