A közeljövőben járunk, az Egyesült Államokban pedig kitört egy polgárháború. Egy lázadó csoport, a Nyugati Erők — mely némileg paradox módon az általában hagyományosan szemben álló két államból, Kaliforniából és Texasból áll — végleg le akar számolni az USA-t vezető diktatórikus elnökkel (Nick Offerman). A háború végnapjai ezek, négy újságíró pedig Washington D.C.-be tart, hogy interjút készítsen a hírhedten kegyetlen elnökkel, aki elbarikádozta magát a Fehér Házban.

Képek: imdb.com

Garland, aki a 28 nappal később, az Ex Machina és az Expedíció rendezőjeként, illetve A part alapjául szolgáló regény megírásával is jelentős hírnévre tett szert a filmiparban, ezúttal egy rendkívül furcsa, disszonáns és ijesztően érzéketlen mozit készített. Érzéketlent, hiszen a gyilkosságok, halálesetek száma magas, az empátia kevés, a rezignáltan tovanéző tekintetek viszont ugyancsak szép számmal fordulnak elő. Az egész éppen olyan, mint egy mai rádiós híradás, például a gázai konfliktusról — a halottak napi számának hallatán unottan kapcsolunk tovább, hátha a másik adó éppen zenét sugároz. A Polgárháború szenvtelenül igyekszik bemutatni — úgy, hogy a konfliktus kialakulásának sztorija csak alig jön elő — egy olyan, akár még hihetőnek is tűnő háborút, amelyből hiányzik a hősiesség. Messze van ez a Ryan közlegény megmentésétől (habár Garland szerint ez volt az egyik fő inspirációja), azaz nincsenek jó- vagy rosszfiúk. Mindkét oldal kegyetlenül megkínozza a másik katonáit, a háborús bűnök mindenféle morális határon túlmennek.

Hőseink pedig igyekeznek összehozni egy jó sztorit. Háborús tudósítók ők, akik már elég sokat láttak: Lee (Kirsten Dunst), aki már eléggé megcsömörlött a konfliktusoktól, Jessie (Cailee Spaeny), a fotós, illetve Joel (Wagner Moura) és Sammy (Stephen Henderson), akik mindketten adrenalinfüggők, és az események középpontjában kell lenniük. Az egyszeri néző számára — bár tagadhatatlan, hogy Garland valahol az objektív nézőpontot szerette volna behozni az újságírókkal — nehéz az ő szemszögükből átérezni ezt a konfliktust. Számos nyitott kérdés maradt bennem is, ettől függetlenül egy pillanatra sem érzi jól magát a néző, ami jó és rossz is egyszerre. Feszült, ijesztő és nehéz film a Polgárháború, de nem is az a típusú háborús alkotás, amelyet szívesen újranézne az ember, mint például a már említett Ryan közlegényt.

A zenével is tudatosan játszik a rendező: a legkevésbé odaillő muzsikák csendülnek fel a legmeghökkentőbb jelenetekben, sőt, a legborzalmasabb képsorokat fényképezték a legszebben. A legijesztőbb mégis az, hogy ez a film túlságosan is valóságosnak tűnik, ami miatt azonnal beugrik a jelenkor Amerikája, konkrétan a Capitolium ostroma és Trump megosztó személyisége. Azaz folyton asszociálni próbálunk a jelenkori viszonyokra. Garland azonban tagadja, hogy ennek a konkrét eseménynek köze lenne a Polgárháborúhoz. Szavai szerint a film forgatókönyvét már 2021. január 6-a előtt megírták.

Egy furcsa, ijesztő disztópia, melyet sokkal jobb, ha háborús filmként nézünk, mintsem politikai kommentárként.