Megosztó személyisége mágnesként vonzotta a Kultúrkörbe a közönséget. Némelyek szerint szenzációhajhász, a borzalmas történetek krónikása, kalandor, mások szerint remek író, újságíró, riporter és előadóművész. Mindazonáltal két teljes órán át lekötötte a megjelentek figyelmét. Saját bevallása szerint munkájának célja, hogy a legmegdöbbentőbb példák révé töltse fel egy kis optimizmussal az olvasót vagy a nézőket, hogy bebizonyítsa, vannak nálunk sokkal szerencsétlenebb emberek is. (Egy kutatás szerint a legoptimistábbak a hollandok, a magyarok pedig valahol a századik hely után kullognak.) A hétköznapok hőseit is tiszteli, akik álmaik megvalósításáért küzdenek, élnek.

Utazásai során olyan országokba is ellátogatott, amelyekről tudván tudta: nem mindennapi eseményekben lesz ott része. Csellel, kutatóként bemutatkozva jutott el például a lepratelepre. Elkalauzolta a hallgatóságot Észak-Koreába, ahol láthatta Kim Ir Szen örökös elnököt, diktátort. Türkmenisztánról is szólt — a világ ötödik legnagyobb földgáztartalékkal rendelkező országáról, melyben 4 forintba kerül a benzin. A közép-ázsiai ország az egykori Szovjetunió része volt. Vezetője — aki elnökként egyúttal az ország egyeduralkodója, kormányfője, törvényhozója, a három párt mindegyikének örökös elnöke, és a hónapokat önmagáról neveztette el — megtartotta diktatórikus hatalmát. Az újságíró Gambiában az afrikai életviszonyokkal ismerkedhetett meg. Bemutatta kedves hétköznapi hősét Nicket, a fiút, aki kéz és láb nélkül született, s aki tízéves korában öngyilkosságot kísérelt meg. A szerencse folytán életben maradt. Azóta folyamatosan arról beszél, hogyan lehetünk boldogok. Tvrtko Fannit is megemlítette, a pécsi csodaszép siketnéma lányt, aki már korai gyermekkorában átélte a családon belüli erőszak borzalmait. Vele a katasztrófa sújtotta Haitire utazott. A lány, aki egykoron maga is segítségre szorult, Haitin másokon segíthetett. A szegénységet együtt tapasztalta meg Tvrtkóval, a sárpogácsa borzalmas ízét pedig sohasem felejti el. Ott ébredt rá arra, hogy mindenkinek kell, hogy legyen álma, és jó, ha van példaképe. Tvrtkónak a kettős állampolgárságú Sorel is eszébe jutott, akinek az édesapja kongói volt, az anyja pedig magyarországi magyar. Kiskamasz volt, amikor vívni kezdett, és versenyeket nyert meg. Sportpályafutásának egy térdsérülés vetett véget. Mivel nemcsak magyar, hanem kongói állampolgár is volt, a Kongói Köztársaságban egy kis segítséggel vívószövetséget alapított, a szövetségi kapitány pedig egy budapesti taxisofőr lett. Sorel kijutott az olimpiára, Tvrtko pedig egy újabb csellel — a kongói televízió munkatársának adva ki magát — vele tartott. Az álmot tovább szőtték. Sorel síelni kezdett.

Az újságíró egy tornászkislány vágyáról is beszélt, aki az olimpia előtt megsérült, a mégis tovább sportolt. A feladatát végrehajtotta. Aranyérmet szerzett. A dobogón érezte csak igazán, hogy sérült bokával lehet ugyan élni, álmok nélkül azonban nem.

Búcsúzásul Vujity Tvrtko arra kérte a megjelenteket, hogy őrizzék meg a magyarságukat, beszéljék az anyanyelvüket, és írassák magyar iskolába a gyermekeiket.
A hosszan tartó taps után a könyveit dedikálta.