Hát kérem... az úgy volt, hogy egyszer a Tisza túlpartján jártam a borpincében, irodalmi ügyben. He-he-he... mondják önök. Jó vicc. Éppen ott és éppen borpincében. Hát ez csak amolyan ürügy, mely mögé isteni vedelést tervez az ember. Hát csalódnak, kérem. Nyugodtan állíthatom - annál inkább, mert nem emlékszem semmire -, hogy csak egy féldecis pohárral hörpintettem fel. Az is csak félig volt megöntve. Tehát egy féldecis fele az annyi, mint... törtet törttel úgy osztunk... no, mindegy. A lényeg az, hogy kitűnő környezettanulmányt végeztem, mámoros ihlet szállt meg. Csodálatos novellát írtam. Hogy aszondja: Adva van egy fiú meg egy lány... Figyelik, kérem, kezd kialakulni!... Megismerkednek egymással... Most tessék jól figyelni: Nem szeretnek egymásba és... és akkor egymáshoz mennek férjül, feleségül... Akkor aztán elválnak, és boldogan élnek tovább. Sajnos, ez a szenzációs novella elveszett. Pedig gyönyörűséges kockás papírra pingáltam örökíróval, mely a derekamhoz volt erősítve hajókötéllel. Nos, a derekam még most is megvan... bár a feleségem nyújtófával egy kissé átalakította, hanem az örökíróm, s a novellában rejlő örökigazság nem találtatik.
Annyit tudok, hogy egy kitűnő ottani vendéglőben írtam meg, miközben frissen sült kolbászt falatoztam és a borpincében megismert borral hangulat-aláfestést, végeztem. Az aláfestést egy kicsit el is túloztam... úgy, hogy egyszerre csak azon vettem magam észre, hogy sült kolbásszal irrigálok a terítőn, és szorgalmasan mártogatom a nemes muskotályba.
Odahívtam a pincért és megkérdeztem: - Mondja, kérem, sok tintát fogyasztottam én? - Vállat vont: - Nem tudom, kérem, én csak két órája vettem át a váltást. - Fizettem, majd könnyed pukedlival, két ballábbal egyszerre kilépve, a fogashoz mentem. És ekkor ért a nagy csapás: feltettem a kalapomat a fejemre - és nem ment rá! A kobakomat óriásballonnak éreztem, mely minden pillanatban szétpukkadhat. Mi történhetett? Vízfejű lettem? Ugyan, kérem. Még ha otthoni borból szíttam volna be. Hát akkor? Hirtelen átvillant agyamban a relativitás elmélete. Nemcsak a fejem nőhetett meg, hanem a kalapom is összemehetett. Sőt az is lehet, hogy amit a fejemre tettem nagy könnyelműen, nem is az én kalapom! Lassan, óvatosan, hiszen a lelkem üdvössége függött ettől, levettem és oldalt rásandítottam. A kalap az enyém volt! Kétségbeesetten temettem kezembe orcámat. - Hát nincs reménység? - zokogtam. - De van egy - hajolt meg a pincér. - Vegye le a fejéről a kenyérkosarat!