Petőfi Sándor vajdasági kultuszának kezdetei

1840 júliusának elején, tizenhét évesen került Zágrábba, s az év szeptemberéig volt a Petrinje utcai laktanyában. 1840 szeptemberétől Karlovac környékén volt hadgyakorlaton, de miután gyenge fizikuma miatt megbetegedett, visszakerült Zágrábba, az ottani kórházba. 1841. február 10-e és 12-e körül hagyta el a térséget. Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy Petőfi Sándor az egykori Jugoszlávia területén (Maribor, Zágráb, Karlovac) fiatal katonaként mintegy kilenc hónapot töltött el, s ennek élményanyagát tíz versében foglalta össze.

Vajdasági helységekhez verseiben kötődött: Dávid András kutatásai nyomán tudjuk (Egyazon égtájon. Fejezetek a magyar—délszláv és a délszláv—magyar kapcsolattörténet köréből. A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete — Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1993.), hogy költeményeiben „leggyakrabban Becskereket és Kikindát emlegeti, majd Szabadkát…”. Így a Gyors madár, gyors szélvész… című versében (1845) az alföldi betyárról szólva említi Becskereket. Később, 1847-ben Kerényi Frigyeshez címzett levelében emlegeti Petőfi ismét Nagybecskereket meg Nagykikindát. Az alföldi nagy rónaság szépségeitől elbűvölve állapítja meg: „Ah, csak addig szeretnék madár lenni, míg ez óriás rónát keresztülröpülném!”, majd sorolja annak helységeit.

Szenttamáson 2022-ben avatták fel Petőfi Sándor mellszobrát (Barát István felvétele)

1848. november 18-án Arany Jánoshoz intézett levelében Petőfi arról értesítette barátját, hogy zászlóalja két nap múlva Becskerekre megy. Oda azonban nem jutott el, mert néhány hetes távolmaradást kért és kapott a Honvédelmi Bizottmánytól.

Dávid András azt is kikutatta, hogy Petőfi még aszódi gimnazistaként (1835—1838), a híres Zöld Marci betyárbandája egyik tagjának mintájára, a Becskereki álnevet vette fel, miközben diáktársaival szövetkezett a szigorú Koren István professzor ellen.

Petőfi barátai, ismerősei közül életének második felét Szabadkán élte le Jámbor Pál (Hiador), Nagybecskereken pedig Lauka Gusztáv. Ők ketten tartották ébren emlékét a déli végeken, a XIX. század második felében, és éltették kultuszát verssel, prózával.

Ugyanakkor évekig Újvidéken élt Petőfi első szerelme, özv. Török Józsefné Sass Erzsébet, „akihez Petőfi legszebb költeményeit intézte”. Voltaképpen A négyökrös szekér Erzsikéjéről van szó, akivel Petőfi 1845 nyarán ismerkedett meg Borjádon, Sass István barátjánál, akinél két hétig vendégeskedett. Petőfivel kapcsolatos emlékeit Sass Erzsébet 1901. július 25-én Szekszárdról kelt levelében írta meg Kéry Gyulának, amelyet egy elsárgult, Petőfitől kapott préselt virággal egyetemben küldött meg neki (Hatvany Lajos: Így élt Petőfi. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1967.).

„Látom a költőt édes mosolyával, amikor a kedvéért táncot lejtettem és eldaloltam a régi dalt:

Csipkés a szőlő levele,

Vártalak rózsám, az este…

Újra láttam édesanyámat, amint munkás kezeivel a fáradozó aratóknak, a jó magyar túróstésztát készítette, hogy jóízűen megegyék, s amikor Petőfi levette a kis tányért a tálasról, hogy neki is a tálaló kanállal adjon.

Újra láttam a kis méhesszobát, ahol felújult kedvvel borozgatának, pipázgattak, ahol Károly bátyám gitár mellett dalolt a mélyérzésű költőnek, hogy jókedvre derítse.

És megtelt szívem-lelkem a múltnak magasztos érzelmével, mint mikor a költő csókját rám lehelte.”

Az első köztéri Petőfi-szobor a Vajdaságban, Óverbászon (1899)

A vajdasági Petőfi-kultusz megalapozói: Jámbor Pál és Lauka Gusztáv

Sok hasonlóság mutatkozik már első látásra is Jámbor Pál és Lauka Gusztáv szerepére vonatkozóan a Petőfi-kultusz kialakulásában. Még a pesti években mindketten Petőfi köréhez tartoztak, és Petőfi halála után pesti lapokban ébresztgették emlékét. Majd a XIX. század második felében a déli végekre költöztek: Jámbor Pál Szabadkára, Lauka Gusztáv pedig Nagybecskerekre, s itteni lapokban népszerűsítették és éltették Petőfi kultuszát. A beavatás időszaka ezek szerint az 1880-as évektől kezdődik a Vajdaságban.

Jámbor Pál (Hiador) becsei káplánként írta első verseit, amelyek az 1840-es években Garay János Regélőjében jelentek meg, majd a Honderűben.

Jámbor Pál (1821—1897)

Petőfi halála után közölt visszaemlékezéseiből derült fény a költővel való találkozásaira, utazásaira. Petőfivel 1844-ben ismerkedett meg a Nemzeti Színházban, s azt „legkedvesebb emlékként” könyvelte el, a történetet pedig évtizedekkel később megosztotta a Fővárosi Lapok olvasóival.

Már a szabadkai éveiben, 1895-ben, Hiador a Bácskai Ellenőrben közölte önéletrajzát, amelyben egyebek között felidézte, miként látogatta meg 1848-ban Petőfivel együtt Arany Jánost Nagyszalontán.

„Egyszer Petőfi Sándor felszólított — ez a debreceni költözés után történt — menjünk át Nagy-Szalontára. Elfogadtam az indítványt.

Az út nagyon szellemes volt, mert mind a ketten hallgattunk, ő alkalmasint új csatadalt írt, mert csak a hazával foglalkozott, én pedig egy kedves lényről gondolkodtam: vajjon mit csinál? […] Különben Petőfi nem szeretett sokat beszélni. Hanem Arany házában aztán egészen beszédes lett.”

Hiador visszaemlékezései ma már Petőfi költő kortársainak emlékezésirodalmát gazdagítják.

Lauka Gusztáv volt Petőfi másik vajdasági kultuszteremtője, aki Petőfi közeli baráti köréhez tartozott még pesti éveiben. Lauka Vitkán született (1818), és hároméves volt, amikor a családja Erdődre települt, ahol édesapja gróf Károlyi Lajos uradalmi földmérője volt. 1840 őszén került Pestre, s 1841-től már akadémiai írnok lett. Egy későbbi, 1879-ből származó bírósági jegyzőkönyvből tudjuk, hogy 1841-ben ismerte meg Petőfit. Petőfi utóéletének ugyanis egyik közismert eseménye volt az a pör, amelyet 1879-ben Abafy Aigner Lajos könyvkiadó indított az Athenaeum Rt. ellen Petőfi összes verseinek szerzői jogára vonatkozóan. E perben többek között Arany János és Jókai Mór mellett Lauka Gusztáv is tanúként vett részt Petőfi kéziratainak eredetiségét bizonyítandó.

Lauka Gusztáv (1818—1902)

Amikor 1882-ben Lauka Gusztáv Budapestről Nagybecskerekre költözött, ahol élete utolsó húsz évét (1882—1902) élte le, miközben tíz évig szerkesztette a Torontált, az általa ápolt Petőfi-kultusz új szakasza kezdődött el, tekintettel arra, hogy „a költő barátjaként” és „nagy idők tanújaként” a Petőfi-kultuszt következetesen ápolta a Bánságban. 

(A részletek Németh Ferenc Arany, Jókai és Petőfi kultusza a Vajdaságban című könyvéből származnak, mely 2014-ben jelent meg Szabadkán, az Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kara kiadásában. További, a szövegre vonatkozó hivatkozások a kötet lábjegyzeteiben találhatóak a 192—200. oldalon.)

Gergely Boriska: Mese Petőfi Sándorról

Lauka Gusztáv verse Petőfiről