Néhány percnyi kellemetlen feszengés és kimért csönd után nem állhattam meg, rákérdeztem: — Te hogy kerülsz ide? Számos gondolat cikázott át az agyamon, hiszen egy örökmozgó, sportot szerető emberről van szó. Azt feltételeztem, a Bolyai már az országhatáron túl is terjeszkedik, aki ugyanis kaput nyitott nekünk, az nem más volt, mint Gajda Attila, a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium tornatanára és volt igazgatója.

— Csak voltam, elbocsátottak ugyanis a tornatanári állásomból — mondta, és mivel valószínűleg látta a megdöbbenést az arcomon, kényszeredetten elmosolyodott. — Most itt vagyok, focinyelven szólva: ide szerződtem, egy sokkal patinásabb, sokkal jobb csapatba.

* De mi történt? Hogyan lettél igazgató, és hogyan nem?

— Egy jó játékosnak egy idő után jót tesz a csapatváltás. Hét-nyolc év tornatanárkodás meg edzősködés után gondoltam, nekem is hasznomra válna a váltás, egy új kihívás. 2003-ban Zentán megalakult egy teljesen új gimnázium, vezetőt kerestek, nem is volt más jelentkező, így lettem én az igazgató. Semmit nem tudtam a szakmáról, és az iskolát is szinte a semmiből kellett felépíteni. Szerintem sikerült, nem is akárhogyan. Folyamatosan fejlődtünk, új szakok nyíltak. Hamar feljátszottuk magunkat a BL- főtáblára. Sorjáztak a győzelmek. Mindenki hozzánk akart járni vagy nálunk akart tanítani. A második mandátumom alatt viszont tudatosan készültem arra, hogy nem jelöltetem újra magam. Belefáradtam, emberpróbáló munka volt, éreztem, hogy a mindennapi harcok fölemésztenek. Nem volt már további motivációm. Elértünk valamit, amit szinten lehet és kell is tartani, gondoltam, de a további fejlődés már legyen más feladata, inkább visszavonulnék, és „pályaedzősködnék”. Így a stafétabotot átadtam volt helyetteseimnek, azaz átadtam volna, de ők nem vették át, szó szerint értve sem. Ellenben kapva kaptak az alkalmon, és két kézzel ragadták meg a „hatalmat”. Az eredményt, azaz az eredménytelenséget, a tényeket már mindenki láthatja, aki akarja. Bezárták a nagy nehezen beindított sporttagozatot, leépítik az iskolát, a tanári kart, és a Bolyai Farkas Alapítványt is tönkretették. Ez az iskola már nem az, ami volt, aminek lennie kellene. Az utódom, Kormányos Róbert nem megfelelően irányítja a gimnáziumot. Mivel láttam, hogy baj van az iskola vezetésével, hogy nagyon rossz irányba halad a Bolyai szekere, úgy éreztem, az én felelősségem szólni az illetékeseknek.



* Pontosan kiket értesítettél?

— Először is az iskolaszék elnökét, Szórád Endre kémiatanárt értesítettem még 2012 őszén, aki az elején készségesnek tűnt, de miután a lányát az igazgató felvette nevelőtanári állásba, ez a készség, érdekes mód, teljes mértékben elillant. Nem csak az ő esetében történt ilyen típusú pálfordulás. Ezek után nem volt mit tennem, értesítettem Kormányos Katona Gyöngyit, az önkormányzat oktatással megbízott tanácstagját és Ceglédi Rudolfot, a város polgármesterét. Folyamatosan tájékoztattam őket, többször beszéltem a polgármester úrral személyesen is, de semmi sem változott. 2014 júliusában, amikor az iskola adóssága 20 millió dinár fölé emelkedett, végre kiküldték a községi pénzügyi felügyelőt, aki szinte az egész nyarat a Bolyaiban töltötte. Ennek eredményeképp összeállt egy több mint 400 oldalas jelentés, de ennek ellenére sem történt semmi. Mindmáig nem került sor felelősségre vonásra, az egészet elfektették egy fiókban! Viszont ettől a pillanattól kezdve már bizonyítékok voltak a kezemben, azokkal kongathattam a vészharangokat, igaz, kis visszhanggal. Eközben mi, iskolán belül, lemondattuk az igazgatót, mivel bizalmatlansági szavazás volt ellene. Azt ígérte, elfogadja a kollektíva döntését, de a szavazás után nem tartotta be a szavát. Mintha mi sem történt volna, folytatta ténykedését. Ettől kezdve minden egyes tantestületi gyűlésen (mindössze három alkalommal, mivel a tantestületi gyűléseket is leépítette) figyelmeztettem az ígéretére, de nem adott magyarázatot. Egyszer személyesen is kérdőre vontam, akkor elhárította a témát, mondván: a takarítók is szavaztak, és szerinte ők erre nem jogosultak. Amikor azonban a megválasztásakor az én kérésemre ugyanezek az emberek rá szavaztak, akkor jogosultak voltak? 2014 szeptemberében értesítettem az egyik alapítónk, az MNT elnökét, ifj. dr. Korhecz Tamást. Ő már a mandátuma végén járt, és azt mondta, nem szeretne olyasmibe belefolyni, amit nem tud végigcsinálni, majd megkért, hogy keressem fel Joó Horti Líviát. Vele egy nagyon kedélyes beszélgetést folytattam, az MNT-ben is tudták már, hogy baj van a Bolyai igazgatójával. Arra kért, legyek tekintettel az MNT-választásra, ne borzoljuk fel előtte a kedélyeket, de novemberben, amint megalakul az új MNT, megoldást fognak találni. Aztán össze is állt az új MNT, de már Joó Horti Lívia nélkül... A zentai Bolyai létrejöttében két embernek volt kulcsszerepe. Az egyik a már említett Korhecz Tamás, a másik pedig Hajnal Jenő volt, az új MNT elnöke. Joggal reméltem, hogy szívügye a Bolyai, hogy intézkedni fog. Erre egészen februárig vártam, majd felkerestem őt, és arra kértem, lépjenek már valamit. Ismertettem a tényeket, felsorakoztattam a bizonyítékokat, melyek a pénzügyi ellenőr által talált hibákat, gondokat, vádakat tartalmazzák.

Az MNT elnöke azt kérdezte, tudom-e, hogy ezek milyen súlyos vádak. Persze, hogy tudom, válaszoltam, de ezek nem az én kitalációim, ezek azok a dokumentált bűncselekmények, szabálysértések, mulasztások, amelyeket az ellenőr vett észre, az apró-cseprő dolgokkal nem is terheltem az elnök urat. Hajnal Jenő arra kért, hogy legyek tekintettel a Bolyai tavaszi rendezvényeire, melyeket az MNT támogat, várjak májusig, és majd mindenre megoldást fognak találni. Április 13-án hivatott az utódom, Kormányos Róbert, és közölte, hogy nem tartanak tovább igényt a munkámra. Felsőbb utasításra sajnos nem hosszabbíthatja meg a szerződésemet, és már három napja nem vagyok a Bolyai alkalmazottja! Hiába voltam ugyanis ott tizenegy évig, nem volt állandó munkaviszonyom, hanem kéthavonta hosszabbították meg a szerződésem. De megtalálták a megoldást a gondra, engem rúgtak ki! Én úgy tudom, hogy Kormányos Róbertnek az MNT elnöke a felettese, így az értelmezésem szerint Hajnal Jenő sem tartotta be a szavát, hanem inkább tizenegy év után, az iskolaév kellős közepén az utcára dobott/dobatott.

Az elhangzottak számos kérdést vetnek fel, és ezekre meg is próbáltunk választ találni. A válaszok azonban a másik „oldalon” vannak. Természetesen tudjuk, hogy az újságírói etika azt követeli meg, hogy mindkét felet szólaltassuk meg, amire tettünk is kísérletet, de nem jártunk sikerrel. Felsőbb helyről ugyanis azt a választ kaptuk, hogy az érintettek nem nyilatkoznak. Mi azonban bízunk benne, hogy a közeljövőben — a saját érdekükben — felülvizsgálják ezt az egyébként teljesen érthetetlen döntésüket.