A motiváció valószínűleg a költségmegtakarítás volt, hiszen a lóhúst olcsóbban lehet beszerezni. Ezt a húst kezdetben román eredetűnek vélték, mivel az unió területén ebben az országban él a legtöbb ló, de később a lengyelek is gyanúba keveredtek, majd pedig a svédek is rájöttek, hogy nem tudnak „elszámolni” a lovaikkal.
A magyarok körében nem divat a lóhús fogyasztása, ami különféle tényezőkre vezethető vissza. Elsősorban érzelmi okok miatt nem esszük (vagy csak ritkán) lóhúst. Népünket ugyanis ősidők óta a ló szeretete jellemzi, ami nem egyeztethető össze a fogyasztásukkal, noha feljegyzések szerint a kereszténység elterjedése előtt gyakoriak voltak az olyan vallási rituálék, amelyeken lovakat áldoztak fel, húsukat pedig eledelként használták. Az újabb korban a lóhúsból legfeljebb kolbászt készítenek a magyarok. Nálunk ezeket az állatokat nem a húsuk végett tartják, csak azokat vágják le, amelyek már kiöregedtek. Pedig nem is olyan messze tőlünk, pl. Olaszországban közkedvelt ennek a háziállatnak a húsa, mondhatnánk azt is, hogy ínyencfalatnak számít. Franciaországban és a Benelux államokban is több lóhúst fogyasztanak, mint Közép-Európában. A dél-amerikai és a közép-ázsiai országokban ünnepek alkalmával kerülnek ilyen ételek az asztalra. A világ nyolc legnagyobb lóhúsfogyasztó országában — nem teljesen megbízható források szerint — élelmezés céljából évente legalább ötmillió lovat ölnek le. A hústermelésnek két fő fajtája létezik: a kis testű, gyorsan növő, nagy szaporaságú állatok tartása az egyik, ennek tipikus képviselője a pecsenyecsibe, a másik pedig a gyenge szaporaságú, de nagy testű állatoknak, pl. a szarvasmarhának a tenyésztése. Bizonyos jövőbe látó vélemények szerint a gyorsan szaporodó kistestű, fehérjeforrásnak számító állatok közül a lisztkukacnak van jövője az emberi táplálkozás szempontjából, a nagy testű állatok közül viszont — lehet, hogy ez sokakat megbotránkoztat — a pecsenyecsikó lesz a menő.
Mi, magyarok tehát többnyire érzelmileg is kötődünk a lóhoz, ezért a társadalom nagy része elítéli a levágásukat és a húsuk fogyasztását. Pedig állítólag nagyon egészséges. Csekély a zsírtartalma, a benne levő zsírsavak pedig 60-70%-ban telítetlenek. A lóhús kevés nátriumot tartalmaz, vasban és keratinban viszont igen gazdag. Köztudomásúan tiszta állat, a legtöbb betegséggel szemben ellenálló, ezért húsának fogyasztása csak akkor kockázatos, ha gyógyszerekkel kezelték. Felhasználása marhahúsként feltüntetett termékekben mindezek ellenére is a fogyasztók szándékos megtévesztését jelenti, és hamisításnak minősül.
A hamisítványok korában élünk: nemrég arról szóltak a hírek, hogy disznóhússal cserélték fel a marhahúst, most pedig lóhússal. Azelőtt Kínában hamis tejet, sőt műtojást is felfedeztek. Mindenki mindent hamisít, ha anyagi hasznot húzhat belőle. Oda jutottunk, hogy ma már csak a saját kezűleg, a háztájiban termelt élelmiszerekben bízhatunk, csak úgy tudhatjuk pontosan, mit is eszünk. Mindezek tudatában nem is annyira vicces az egyik stand-up comedy műfajból közismert humorista története, amelyen régebben sokat derültem. Az illető azt mesélte, hogy pandákat árul, mert ezek az állatok most nagyon keresettek. De mivel kevés van belőlük és drágák is, jegesmedvéből hamisítja őket korommal. Csakhogy a jegesmedve is ritka és drága állat, ezért arra kényszerül, hogy őket meg kuvaszból hamisítsa…