Tisztelt ünneplő Közösség!

Isten hozta Önöket ide, Palicsra, ahol a Vajdasági Magyar Szövetség huszadik alkalommal szervezi meg államalapítónk, Szent István király ünnepét. Mindig augusztus 20-a előtti szombaton ünnepelünk, ami az idén Nagyboldogasszony napjára esik. Azt még nagyanyáinktól tudjuk, hogy Nagyboldogasszony vagy Mária mennybevétele  a katolikus egyház legnagyobb Mária-ünnepe, melyet augusztus 15-én tartanak; arról már talán kevesebbet beszéltek, hogy ez a nap egyúttal Magyarország védőszentjének napja is. Nem beszéltek mindenről, megtartották maguknak és magukban azt, amiről úgy vélték, árthat, ha olyanok hallják meg, akik információt gyűjtenek, azzal sáfárkodnak, hogy életeket, sorsokat befolyásolhassanak. De beszéltek arról, amiről úgy gondolták, emberré nevel, magyarrá nevel. Istenfélő, a hazáját, a szülőföldjét, a nemzetét szerető és tisztelő emberré. Ebben kérték Mária közbenjárását amikor értünk tettek, amikor rólunk gondolkodtak, amikor a jövőnket tervezték.

Amikor kiderült, hogy az idén augusztus 20-a megünneplése nálunk, Vajdaságban Nagyboldogasszony napjára esik, ez jó érzéssel töltött el, ünnepet rakott az ünnepbe. Hiszen Augusztus 15-ét Szent István avatta ünneppé Magyarországon. Élete végén ezen a napon ajánlotta fel az országot Szűz Máriának, ami megalapozta a Regnum Marianum eszmét, amely szerint Magyarország Mária országa.

De mit jelent az, hogy Magyarország Mária országa, hogy mi az ő gyermekei vagyunk, hogy neki, ahogyan néhány évvel ezelőtt ünnepségünk mottójául is választottuk a katolikus magyarság néphimnuszának, a Boldogasszony anyánknak sorait:  ,,Tudod, hogy Szent István örökségben hagyott”.Mit jelent az, ahogyan ennek a Kölcsey előtti himnusznak a refrénjét annyiszor elénekeltük már, mindig érzelemmel és talán a legkevésbé értelemmel, de igaz ragaszkodással és hittel: ,,Magyarországról, Édes hazánkról, /ne feledkezzél el szegény magyarokról.”

Tekinthetem véletlen egybeesésnek és tekinthetem valamiféle szándéknak azt, hogy a mi idei Szent István ünnepünk a magyarok patrónájának a napjára esik, ilyen formán nem pusztán államalapítónk napjához legközelebb eső szombat a mai, hanem önmagában is ünnep: ünnep az ünnepben, mondtam az előbb: ünnepeljük, hogy Szent István országot és hazát teremtett, amit mi szülőföldként őrzünk azóta, hogy a haza határa elment a fejünk, a párnánk, a házunk, a legelőnk, a kultúránk felett, immár közel száz éve, és ünnepeljük a nagy király megmagyarázhatatlan, bölcsességében beláthatatlan, egyszerre misztikus és realisztikus döntését, hogy országát és népét a Megváltó édesanyja, Mária oltalmára bízza.

Tisztelt ünneplő Közösség!

Megtanultam, hogy véletlen egybeesések nincsenek, legfeljebb nem értjük, nem tudjuk felfogni az egybeesés üzenetét, a pillanat nyújtotta lehetőséget és feladatot, a kihívást és alázatot, amit az egybeesés megkíván.

Hölgyeim és Uraim,

Én nem vagyok tudós, filozófus és nem vagyok történész, nem voltam sohasem ministráns, mert az életünk ezt nem engedte meg, ezért belátom és tudom, hogy bizonytalanul mozgok azon a pályán, ahol meg kell fogalmazni a választ arra a kérdésre, mit jelent itt és ma ezen két, egybeeső ünnep. Mit jelent nekünk, vajdasági magyaroknak, mit a VMSZ-nek, mit azoknak, akik velünk együtt ünnepelnek, mit jelent azoknak az erdélyieknek, akik iparkodtak, adakoztak, búzát gyűjtöttek, hogy, amint a híradóban láthattuk, ők is hozzátegyék a délvidékihez a maguk búzáját, hogy közös kenyerünk sülhessen, közös kenyerünk legyen és közös sorsunk, a megmaradás és a kapaszkodás sorsa. De ez néha keserű kenyér, megkeseredik a falat a szájban, mert vannak, akik a feladatot és szándékot már nem tartják fontosnak, már nem emlékeznek rá.

Én viszont emlékezni akarok. Emlékezni akarok a feltett kérdésekre, a megfogalmazott válaszokra, a felvetésekre és a kételyekre, de mindenek előtt arra, amire, lévén nem vagyok sem tudós, filozófus, sem történész, sem pedig a gyerekkoromból nem hozom  a magabiztos tudást, csakis úgy tudok válaszolni, ahogyan az én helyzetem és tudásom engedi: politikusként, a VMSZ elnökeként.

A kérdés tehát az, mi jelentősége van annak, hogy ma ünnep van az ünnepben, milyent plusz jelentést hordoz az, hogy ma Nagyboldogasszony napja van, hogy Szent István velünk együtt országát az ő oltalmára bízta. Mi jelentősége van annak, hogy egy államalapító, egy győztes hadvezér, egy nagy taktikus, egy kiváló és erős kezű uralkodó ilyen misztikus cselekedet hajt végre?

A jelentősége szerintem kettős, amint az üzenete is: egyrészt a kereszténységhez köti a népét, mert pontosan tudja, hogy csakis ebben az értékrendben maradhat meg Európában, másrészt emberivé szelídíti, családivá teszi, bensőségessé, feloldva a kereszténység latinos, érthetetlen hidegségét, merev gesztusait, tudós téziseit. Megteremti annak lehetőségét, amiből a XVIII. századra a Mária kultusz keretében ilyen csodálatos himnusz fakad, fohász, ima és bizakodás, amit magyarok énekelnek együtt, a keresztény értékrenden túl, családként tartozva együvé.

Nem hiszem, hogy Szent István annyira bölcs és előrelátó lett volna, hogy már megfogalmazta a turáni átkot, a magyar irigységet, azt, hogy talán nincs még egy nép, ahol olyan mértékben tud ember embernek farkasa lenni, mint nálunk. Nem hiszem, hogy Szent István tudta volna, amikor Mária oltalmára bízott bennünket, hogy Csele patakok szelik majd át meg át  történelmünket, hogy kurucok és labancok, hogy népiek és urbánusok, hogy Kölcseyk és Kazinczik egymásnak feszülő ideáinak leszünk a foglyai, hogy az öntelt dicsvágy mindig megtalálja a maga emberét, amivel felül akar kerekedni a közös érdeken. Nem tudhatta ezt Szent István, akármilyen bölcs király is volt. Viszont, mert nem akármilyen király volt mégsem, hanem államalapító, akinek ehhez számos súlyos döntést kellett meghoznia, akár kegyetlennek tűnőt is, türelmetlennek látszót is, azt bizony tudta, hogy egy nemzet életében, ha mégoly nagyszerű is, de egyben kicsi is, ha mégoly bátor is, de egyben széthúzó is, kell valami, kell valaki, akibe belekapaszkodhat, akire számíthat, akihez fordulhat, amikor a megpróbáltatások ideje van.

Tisztelt ünneplő Közösség!

Mai ünnepünk mottóját Faludi Ferenctől kölcsönöztük, a XVIII. század egyik nagy költőjétől: ,,Tőled vette fényességét,/méltóságát, érdemét/, koronája ékességét,/ hitit, kincsét, mindenét.” Szent István királyhoz írott versének ezen néhány sorában benne foglaltatik mindaz, amire egy nemzetnek szüksége van ahhoz, hogy becsülje önmagát és tiszteljen másokat.

A nemzetet alkotó ország mára fényes, van méltósága, érdeme, van hite, talán lassan kincse is, de mindenképpen van neki mindene. Mindene, amire a jövőt alapozni tudja.

Emiatt választottam a felkínált lehetőségek közül éppen ezt az idézetet. Számomra ez fejezi ki leginkább a jelen pillanatát, amiben nem vonatkoztathatunk el a bennünket körülvevő történésektől, eseményektől, amikben figyelemmel kísérjük az anyaországi történéseket, ugyanakkor legalább annyira megéljük és figyeljük a belső eseményeket, történéseket, mindazokat az eseményeket, amik velünk, rajtunk történnek meg.

Ma már minden európai politikus egyetért és egyre határozottabban, hangosabban ért egyet abban, hogy az Európát érintő népvándorlás kérdésére megoldást kell találni. Egyre hangosabbak azok az európai uniós politikusi megnyilatkozások, amelyek első hallásra önzőnek tűnnek, de amelyek fókuszában az van, hogy a hatalmas, kiszolgáltatott és sajnálatra méltó, ugyanakkor óriási kockázatot is jelentő embertömegeket nem kívánják hosszú távon befogadni.

Alig néhány hét alatt összeomlott az a politikusi beszéd, ami mindennek az ellenkezőjét állította. A növekvő feszültségek ugyanis megkövetelik a politikusoktól, hogy reális és határozott válaszokat adjanak, minden megértést és empátiát is fenntartva.

Ilyen vonatkozásban azt kell mondanom, nem tévedtem, amikor két hónappal ezelőtt, szinte egyedüliként az egyik belgrádi televíziós műsor vendégeként arra kértem a határozott liberális politikai állásfoglalással és a legkevésbé sem objektívan kérdező újságírót, hogy ne legyünk képmutatóak. Ő azt kérte rajtam számon, hogy micsoda szívtelen és inkorrekt magatartás részemről az az álláspont, hogy támogatom a magyarországi országhatáron felhúzandó kerítés ötletét, különösen azért, mert Észak-Vajdaság, főként Magyarkanizsa és Szabadka, Királyhalma elképesztő és elviselhetetlen nyomásnak van kitéve, az emberek mindennapi élete válik elviselhetetlenné. Egyébként az újságírónő álláspontjához számos vajdasági magyar újságíró és elemző is csatlakozott,cikkek és kommentek sokaságában nem jutott együttérzés a lakosságnak, csak a népvándorlóknak.

Mára oda jutottunk, hogy nem csak a kerítés épül, hanem példaértékű az együttműködés a szerb kormány szociális ügyekért felelős miniszterével Vulin miniszter úrral, akinek ezúton is szeretném megköszönni, hogy az érzékeny és kemény pillanatokban, a nehéz döntések óráiban nem csak szót tudtunk érteni, de együtt tudtunk cselekvési terveket meghatározni és megvalósítani.

A népvándorlás kérdésének kezelését Magyarország azért tudja ekkora határozottsággal, intenzitással végezni, és azért tudja ugyanolyan nyíltan kimondani és lebontani az európaiság nagyszerű eszméjén kinőtt hazug tabukat, mint amilyen például a multikulturalizmus, mert van hite, kincse, mindene, ami ahhoz kell, hogy méltósággal, érdemmel képviselje a népét, nemzetét. Ne legyünk kishitűek: bennünket is, akik a drótkerítésnek az innenső oldalán élünk. De persze csak akkor, ha bennünk is megvan az erő, a kitartás, ha nem csak beszélünk, de teszünk is azért, hogy a mindennapjaink jók legyenek: hogy újra el lehessen menni a királyhalmi temetőbe, hogy át lehessen menni a kanizsai főtéren, vagy éppenséggel el lehessen helyezkedni a közszférában. Ehhez kapcsolatok kellenek, kommunikáció, érdekérvényesítés, tekintély, határozottság, szavahihetőség, vagyis csupa olyasmi, ami egyszerre jó és egyszerre lehet miatta ütni az embert.

Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

Szent István, államalapító királyunk nem akarta a véletlenre, a vakszerencsére, a politikai mozgásokra bízni a nemzet sorsát, nem is tehette ezt, hiszen hívő ember volt, ilyenformán a véletlen és vakszerencse helyét az ő lelkében a gondviselés vette át. De államalapító is volt, tehát tudta, hogy a politikai mozgások esetében csak egyetlen dolog számít, ahogy azt az Intelmeiben is leírta. A huszonegyedik században ezt talán úgy fogalmazhatnánk meg, hogy becsületesnek, nyitottnak, befogadónak kell lenni, ugyanakkor mindig szem előtt kell tartani a nemzet érdekét. Mi, vajdasági magyarok ezt mindig úgy fogalmazzuk meg, hogy a nemzet, a haza, a szülőföld érdekét, mert nekünk az ugyanolyan fontos, hogy a szülőföldünkön, az országban, ahol élünk, ahová őseink sorsa köt bennünket, jól haladjanak a dolgok, mint amilyen fontos az, hogy a nemzet hazája, anyaországunk erős, és mindannyiunkat képviselő legyen.

Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplők!

Mindezekért van nagy jelentősége Faludi Ferenc sorainak. Nem a múlt felől nézve, hanem a jövőbe tekintve. A mi közös jövőnkbe, amit alakítani együtt tudunk, de amihez államalapítónk a legmisztikusabb és legrealisztikusabb segítséget biztosította nekünk: a Nagyboldogasszony feltétel nélküli odafigyelését – ez a misztikus, aminek kiteljesítése egymás felé csak rajtunk múlik – ez a realisztikus.

Mindennek fényében csak azt tudom mondani, amit az elmúlt nyolc évben folyamatosan mondtam és amihez az Önök támogatását élvezem és ezúton is megköszönöm: céljainkat megfogalmaztuk, kitűztük. Valósítsuk meg őket: biztassák gyerekeiket, diákjaikat, unokáikat, szomszédjaikat, pályázzanak, lakják be az Európa Kollégiumot. Továbbra is támogassák a VMSZ politikusait, képviselőit és polgármestereit abban, hogy megharcoljanak a beruházókért, a munkahelyekért, a vállalkozásokért. Kérem Önöket, vegyenek részt a területfejlesztési stratégiánk életre hívásában, ne higgyék el, hogy az nem fog szólni a kisvállalkozókról is, írják meg észrevételeiket, van erre még néhány hetünk, aztán pedig, ahogy az elmúlt években tettük, üljünk le, beszéljük meg a lépéseket. Együtt, közösen.

Amikor az első őszi esők verni kezdik az ablakot, tanyagondnokaink be fognak kopogni az ajtókon. Engedjék be őket, fogadják jó szívvel, mondják el panaszaikat és adják tovább a reményt, ami az egymásra való odafigyelésből fakad.

De mindezt csak akkor tudjuk megvalósítani, ha továbbra is lesznek magyar tagozatok az iskolákban. Ha az Aracs köré szerveződő és terebélyesedő, példaértékű mozgalmat továbbéltetjük. Ha a cserkészeket és a művelődési egyesületeket fejlesztjük.

Engedjék meg, hogy mindezt, amit most a beszédem utolsó részében elmondtam, egy példával igazoljam: azt mondják, amíg templom van és iskola, addig közösség is van.

Tisztelt ünneplő Közösség!

Maradékon már csak templom volt, iskola, magyar tagozat nagyon-nagyon régóta nem. De a maradéki református lelkész, az ottani művelődési egyesület és a magyar közösség, valamint az új MNT összefogásának eredményeképpen, az idén szeptembertől nem taxi fogja szállítani a magyar elsősöket Újvidékre, hanem – ennek a közösségi összefogásnak és a VMSZ érdekérvényesítő erejének is köszönve – a 70-es évek óta először újra megnyílik a magyar első osztály Maradékon.

Legyen a maradéki magyarok ereje mindannyiunk számára példa: vissza tudjuk fordítani a sorsunk, és száz év múlva mások mellett magyar énektől is hangos lesz e táj.

Mert mi tudjuk, hogy igenis létezik a Nagyboldogasszony oltalma. Ennek a tudását azért hagyományozták ránk, hogy a Szent István-i örökséget megtartsuk, építsük, utódainkra örökítsük és semmiképpen sem romboljuk.

Isten éltesse a nemzetet, Isten éltesse a Vajdasági magyar közösséget!