Amióta világ a világ, a sajtószabadság érvényesülését nagymértékben gátolja, hogy a fejlett tőkés országokban a hírközlést a nagy konszernek monopolizálják, vagy legalább megpróbálkoznak vele. Ezzel az állami korlátozás helyére a monopóliumok és az általuk támogatott politikai erők szűrőtevékenysége lép. A sajtószabadságot korlátozó intézkedések elleni küzdelem manapság is gond a világ számos országában, így Szerbiában is, sőt a vajdasági magyar sajtóban sem ismeretlen jelenség.

Erről a jelenségről szerettek volna beszélni a Pannon TV új, Párbeszéd című műsorában a meghívottak vagy inkább azok, akik elfogadták a meghívást. Mivel volt, aki nem. És volt, akit meg sem hívtak. Így nem lehetséges a párbeszéd, ezért maradt az egymás melletti elbeszélés, mely, legyünk őszinték, érezhető volt az egész műsor alatt. Valami furcsa egyveleg kerekedett ki a múlt és a jelen emlegetése közben, de hiányzott a nagyon jelen és a jövő újságírói képviselete akkor, amikor a sajtószabadság a téma.

Vajdaságban viszonylag szabad a sajtó — ebben megegyezett minden meghívott vendég. Hallhattuk, nincs olyan, hogy megjelennek a szerkesztőségekben a vezető politikusok, és beleavatkoznak a szerkesztéspolitikába. De nem is kell, hiszen feltalálták már a telefont. Sőt, tudomásunkra jutott az is, hogy a napi híradások szerkesztésébe sem szólnak bele! Ez a sajtószabadság, mely nincs korlátozva, mondá napilapunk főszerkesztője, hiszen volt már élőújság találkozón, és felírta, mit is kíván a nép.

Sőt, megtudtuk azt is, hogy az elszürkült vajdasági újságírásnak, ezáltal pedig a csorbuló sajtószabadságnak fő kerékkötői az ellustult, érdektelenné vált, tunya újságírók. Akik annak ellenére, hogy szépen megmondják nekik: nincs pénz, a saját zsebükből, akár az utolsó garast elvéve a családtól nem mennek az események után. Az is megesik, hogy elkészítik és leadják az írást, és azt a választ kapják rá mosolyogva, hogy ugye nem akarjuk magunkra haragítani X-et és Y-t. De arról nem ejtettek szót, hogy mit tehet ez a tunya, szürke, nem életre való firkász, ha a leadott anyagból egész más kerül be az adásba vagy az újságba. Kihez forduljon panasszal a szerencsétlen? Hiszen manapság már nem a tehetség a fontos, hanem a pártkönyv és az ismeretség! A sok-sok mosolygós fotó a vezető politikusokkal. Ér-e ennyit az a kevés pénz, amelyet a szerkesztőségek kapnak? Kell-e ez a dörgölődzés? Vagy ez csak egy rossz beidegződés, melyet a politikusok kíméletlenül kihasználnak?

Lehet szimpatizálni pártcélokkal, szervezetekkel, sőt lehet tolni a szekerét azoknak, akik valóban hajlandóak a közösségünkért tenni — de nem volna szabad elfelejteni, hogy a politikust le is lehet, sőt, ha nem megfelelően látja el a feladatát, le is kell váltani.

Állandó, újra és újra előkerülő téma, hogy párbeszédet kell kezdeményezni. Kinek? Kivel? Kiknek? Minek? Az új műsorban is azt láthattuk, ami eddig is nyilvánvaló volt: házon belül folyik a párbeszéd. Hiányolták azt is, hogy már nincs újságíró-találkozó, a szerkesztőségek dolgozói nem ismerik egymást, nem tudják egymás véleményét meghallgatni, esetleg vitatkozni.

Párbeszéd a sajtószabadságáról? Hogyan lehetséges? Erre a kérdésre kellene előbb választ találni! Mert ha én nem megyek el a Te szerkesztőségedbe, Te nem ülsz le ezzel vagy azzal az emberrel, akkor miről és kivel is folytassunk párbeszédet? Ki az, aki be meri vállalni, és mi jogosítja fel rá, hogy a jövőnk érdekében, a sajtó szabadságáért akár az ördöggel is leüljön, ha javítani tud ezen az áldatlan állapoton? Addig, ameddig a pozícióban lévők nem lesznek képesek leülni egymással, vagy eltűnni a süllyesztőben, semmi sem fog változni, nem lesz szabadság, és sajtószabadság sem! Addig csak, ahogyan a társadalmunkra is jellemző, hitehagyott, érdektelen, életunt, talán megtört és belenyugvó firkászok tollából olvashatunk, láthatunk, hallhatunk tudósításokat. Azok pedig, akik pozícióban maradnak, és látják is, ismerik is a hibákat, miért nem változtatnak? Mert én „csak” ezt nem értem.