Neve egyet jelent a Paulinummal. Miocs József a szabadkai Püspökségi Klasszikus Gimnázium és Szeminárium igazgatója, rektora. Az aranymiséje előtt készülő interjúban is nagyon sokat beszélt erről az intézményről, az ott tanuló fiatalokról, küldetéséről — minden szavából, hanglejtéséből, mozdulatából érződött, mennyire fontos számára ez az iskola. Méltán lehet büszke rá, hiszen a Paulinum már négy püspököt adott az egyháznak, és rengeteg jeles személyiséget készített fel hivatására: közismert hitoktatókat, kántorokat, missziósokat, tanárokat, orvosokat, jogászokat, újságírókat, diplomatákat. A most közreadott írásba mégis főleg azokat a válaszait válogattam be, amelyek róla szólnak, és nem csak a szívéhez annyira közel álló intézményről.

Miocs József (Balázs Szilvia felvétele)
 

* Kúlán tartja az aranymiséjét, október 28-án, vasárnap este fél 6-kor. Miért Kúla?

— Kúlán, a szülővárosomban lesz az aranymisém, a Szent György-templomban, ahol megkereszteltek, ahol elsőáldozó voltam, ahol az újmisémet és az ezüstmisémet tartottam. A szálak oda fűznek, habár az egész életemet Szabadkán éltem le, és a munkásságom ehhez a városhoz kötődik. Másrészt pedig azért Kúlán, mert ott kezdődik a szórvány, ezzel is szeretném összetartani a kis magyarságokat, a hívő közösséget. A templomra is szeretném ráirányítani a figyelmet, hiszen a szülővárosom több hivatást adott, rajtam kívül a háború után még hatan-heten lettek papok, itthon vagy Magyarországon. Nagy örömmel fogadta elképzelésemet a helybeli plébános és esperes, Juhász György atya, az ottani hívő közösség, az énekesek, a hitközségi tagok. 

* Személy szerint hogyan készül rá?

— Magam is meghatódtam, amikor beléptem a jubiláris évbe, a papi szolgálatom 50. évébe. Szinte el sem hiszem, hogy elmúlt fél évszázad… Úgy érzem, mintha kezdő, újmisés volnék. Lehet, hogy azért van ez így, mert egy életen át a fiatalokkal foglalkozom. Megható. Amikor magamban elmélkedek, imádkozom, elgondolkodok, hogy az idő így elröpült. Hálát adok az Úristennek, hiszen nem mindenkinek adatik ez meg. Betöltöttem a 75. életévemet, 45 éve tanítok, 50 éve szolgálok. Mindig mondom a nevelőimnek, amikor valamelyik diákra panaszkodnak, hogy nekünk lelkiismeretünk szerint a maximálisat kell megtennünk, mindent, amit csak tudunk, de a többi nem rajtunk múlik, majd a Jóisten megsegít, kiegészíti. Eszerint éltem, próbáltam eleget tenni annak, amire megbízatást kaptam.

* Az ön neve egyet jelent a Paulinummal, emellett pap és egyházzenei életünk meghatározó alakja.

— Amellett, hogy pap vagyok, tehát teológiát végeztem, a zeneművészeti főiskolán is diplomáztam, zenetanár vagyok. Pap tanár egy életen át. Nagyon rövid ideig voltam lelkészi szolgálatban, káplánként tevékenykedtem a Szent Teréz-templomban négy évig. Voltam az egyházmegye zenei igazgatója, a székesegyház regens chorija, karnagya, harmincöt éven át vezettem a székesegyház magyar kórusát. Az iskolában pedig előbb nevelő voltam, zeneoktató, később az intézmény kormányzásába kellett besegítenem, abban a nehéz időben, amikor csak az taníthatott itt, aki elhagyta világi tanítói hivatását vagy nyugdíjba vonult. Elődöm, Dongó Ferenc tanár úr korábban Palicson tanított, igazgatóhelyettes volt, és matematika szakos tanár, majd amikor megnyílt a Paulinum, s elkezdett itt dolgozni, mindjárt hívták a belügyesek, hogy válasszon, Palics vagy a Paulinum. Nagyon szép tőle, hogy a Paulinumot választotta, pedig akkor nagyon szerény körülmények között működött az intézmény, csak az egyház tartotta fenn, és nagyon kis honoráriummal, fizetéssel járt az irányítása. Ő volt tehát az ügyvezető igazgató, és én őmellette kezdtem tanítani, illetve belejönni az iskolavezetésbe. Így lettem én is előbb ügyvezető igazgató, majd igazgató. Minden időmet ennek szenteltem. Nagy előny, hogy pap vagyok, lelkész, nincsen családom, az én családom ez a közösség. Reggeltől estig itt vagyok, napi 14-16-18 órát szolgálatban, hiszen rengeteg a teendő, az elintéznivaló. Magyarországon, Horvátországban és másutt nagyon sok ilyen katolikus iskola van, melyet az egyházmegye alapít, viszont államilag elismert, támogatott. Nálunk, Szerbiában ez az egyetlen, sőt, az egykori Jugoszlávia teljes keleti régiójában is. Ez egy nagyon jól felszerelt, működő intézmény, ahol erős alapokat kapnak leendő tanulmányaikhoz a fiatalok, azok is, akik nem a papi hivatást választják. Meg kell tartani, ameddig csak lehet, hiszen sosem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Ha a ’90-es években, amikor megfélemlítettek bennünket, feladtuk volna, akkor most sokkal kevesebb papunk volna. Sőt, azt kell mondanom, hogy éppen attól az évtől jöttek ki a legképzettebb, legjobb papjaink, akik most aktív tevékenységet végeznek a közösségben.

* Mikor vált egyértelművé, hogy a papi hivatást választja?

— Nem voltam mindig teljesen biztos abban, hogy pap szeretnék lenni. Vallásos családból származom, rendszeresen jártunk templomba, hitoktatásra. A háború alatt születtem, és amikor első osztályos voltam, a hitoktató még bejárt az állami iskolába. Ám csak fél évig, karácsonyig, akkor azt mondta, gyerekek, én a második félévben nem jövök, a hittan a hittanteremben folytatódik. Nem indokolta meg, hogy miért, de mindenki tudta, hogy azért, mert a kommunizmus betiltotta. Kisgyerekként, amikor a templomban láttam a ministránsokat, én is ministrálni akartam, anyám mondta is, kicsi vagy még (másodikos, harmadikos lehettem), de nekem nagyon tetszett. Nagyon jó lelkipásztorok voltak abban az időben, és sokkal több pap is, noha a háborúban jó néhányat elvittek, kivégeztek — a németeket teljesen és a magyar papság nagy részét is —, viszont a nagyobb helyeken, mint Kúla, ennek ellenére is volt plébános, káplán és egy ideig hitoktató is. Az én plébános atyám és káplánom nagyon jó benyomást keltett. Jólelkűek, áldozatkész szívűek voltak, felkaroltak bennünket, gyerekeket is, így az történt, hogy sok ministráns mondta: tisztelendő bácsi, én is pap szeretnék lenni! A kúlai iskola nagyon jó volt, kiváló tanítókkal, tanárokkal, s ennek nyomán azon gondolkodtam, hogy szeretnék tanító lenni. Vagy pap legyek? Emellett zenével is foglalkoztam, hiszen zenekedvelő családom volt, anyám kórusban énekelt, az egyik nagynénim a kúlai művelődési központ kórusának vezetője volt, a másik az egyházi kórusé, otthon voltak hangszereink, harmonika, hegedű, zongora, s az alapfokú zenedét is befejeztem, ezért zenetanár is szerettem volna lenni. Amikor a kis érettségire került sor, a szabadkai gimnáziumot választottam, hiszen így további gondolkodási időt nyertem. A káplán atya, Berecz Sándor, aki egy nagyon jóságos, igazi pap volt, megkérdezte, hogy merre megyek továbbtanulni. Mondtam neki, hogy a szabadkai gimnáziumba, mert azon gondolkodom, hogy lehet, később mégiscsak teológián folytatom. Ekkor javasolta, hogy menjek Zágrábba, ahol az egyetlen meghagyott katolikus gimnázium működött, és megígérte, mindent elintéz, ha ez a szándékom, hiszen ott később teológiai fakultás is van. A gimnáziumot tehát Zágrábban végeztem el, az is egy klasszikus irányzat volt, a jezsuita atyák tartották fenn. Itt tovább érlelődött bennem a papi hivatás gondolata, végül a nagy érettségihez érve úgy határoztam, hogy ott maradok. Tanulmányaim közben a középfokú zenedét is befejeztem, majd a zeneművészeti főiskola egyházzenei tanszékén is diplomáztam. Az Úristen megadta, hogy egyszerre legyek pap, tanár, zenével is foglalkozhassak, ezért hálás vagyok.

* Mivel betöltötte a 75. életévét, kérheti a nyugdíjaztatását vagy azt, hogy továbbra is szolgáljon. Mik a tervei?

— Az a tervem, hogy visszavonulok, többet tudnék írni, olvasni, nagyon sok dolgot szeretnék még rendezni. Rengetegen mondják, hogy jaj, maga olyan mozgékony, fiatalos. Igen, kívülről így van, de belülről én tudom, mi a helyzet… Egészségügyi gondjaim vannak, de ennek ellenére tartom magam. Ha visszavonulok, és nyugdíjba megyek, besegítek, ahol tudok, nagyon szívesen. Ameddig a Jóisten erőt ad, ameddig mozogni és tenni tudok valamit, addig teszek is. Örülök annak, hogy ide eljutottam. Ezért az én mottómnak ezt választottam: Laudate Dominum (Áldjátok, magasztaljátok az Urat).