— Mi, egyetemisták valamennyivel kiváltságosabb helyzetben voltunk, mint a többi fiatal — mondja az ötven körüli férfi —, akkor ugyanis működött Belgrádban három külföldön is ismert ifjúsági tánc- és énekegyüttes, melyben leginkább egyetemisták tevékenykedtek. Évente legalább egyszer, de néha többször is külföldi vendégszereplésre mentünk. Az ottani csoportokkal rendkívül jó kapcsolatot ápoltunk, és a látogatások kölcsönösek voltak. Őszintén szólva a kivándorlás abban az időben inkább izgalmas kalandnak számított, mint kenyérkereseti lehetőségnek, hiszen itthon — mármint a nagy Jugoszláviában — szinte minden egyetemi végzettségű fiatal kaphatott munkát. De az ismeretlen mindig felkelti a fiatalok kíváncsiságát, és ha ehhez még hozzáadjuk, hogy Amerikába kerülni egy cseppet sem volt egyszerű, akkor már meg is kaptuk a választ arra, hogy miért volt ez annyira vonzó számukra.

Már gyerekkoromban jártam néptánccsoportba — ma is imádom a néptáncot —, így amikor Belgrádba kerültem, az volt a legtermészetesebb, hogy azonnal bekapcsolódtam az Abrašević Egyesület munkájába. Szinte kizárólag a mi országunk népeinek táncait, dalait ápoltuk, így ha valahol Jugoszlávia folklórkincsét kellett bemutatni, rendszerint ránk esett a választás. Én már negyedéves voltam, amikor először mentem amerikai körútra. Az ilyen vendégszereplések a nyári vizsgaidőszak után rendszerint egy hónapig tartottak, ez alatt az idő alatt legalább húsz fellépésünk volt, a többi időt az ottani nevezetességek megtekintésével töltöttük. Rengeteg barátra tettünk szert. Akkor már udvaroltam egy lánynak, aki velem egyidős volt ugyan, de előbb kezdte el az iskolát, így oklevelet is előbb szerzett — nekem akkor még hat vizsgám volt a diplomázásig. Már jó előre elterveztük, hogy a vendégszereplés után kinn maradunk. Ez rendszerint úgy történt, hogy a visszautazás napján az, aki nem akart hazajönni, egyszerűen eltűnt a szállodából. Egy ideig kutattak utána, de a hivatalos tartózkodási engedély értelmében a csoportnak a megadott időpontban el kellett hagynia az országot, ezért hamar felhagytak az eltűnt keresésével.

A barátnőmnek Philadelphiában — ahol vendégszerepeltünk — élt egy magyarországi ismerőse, akinek a családja az '56-os események után menekült oda. Náluk voltunk elszállásolva, és amikor elmondtuk a tervünket, a család arról igyekezett meggyőzni bennünket, hogy a barátnőm maradjon kint, én azonban előbb diplomázzak itthon. Azzal érveltek, hogy a következő vendégszereplés alkalmával már sokkal könnyebb lesz maradnom, a barátnőm addigra ugyanis már „ottani” lesz, és összeházasodhatunk. Arra persze senki sem gondolt, hogy az idő teszi a dolgát. Én hangyaszorgalommal tanultam, sikeresen vizsgáztam minden tantárgyból, és a következő év áprilisában már oklevelem is volt. Vártam a nyári vendégszereplést. Időközben leveleztem a barátnőmmel, de nekem sejtelmem sem volt róla, hogy összemelegedett az ottani kolléganője testvérbátyjával. Senkinek sem volt bátorsága — vagy talán szíve — ezt közölni velem. Amikor megérkeztünk a vendégszereplésre, a barátnőm azzal a hírrel várt, hogy két hét múlva férjhez megy, és arra kér, ha tudok, bocsássak meg neki. Abban a percben rettenetesen fájt az árulása, de miután elkezdtem elemezni a helyzetet, megértettem a dolgok alakulását. Betegként cipeltem a testemet-lelkemet a fellépésekre, és folyton arra gondoltam, nemcsak a szerelmemet vesztettem el, hanem füstbe ment a kint maradás terve is. De mégis ott maradtam…

Megtartották az esküvőt, melyen én is részt vettem. Mielőtt az egyesület visszaindult volna, a volt párom amerikai kolléganője felvetette, hogy vegyem el feleségül, minden kötelezettség nélkül. A szüleinek hatalmas háza van, ellehetek ott, amíg egy kicsit magamhoz nem térek, de mindenképpen együtt kell élnünk, mert azt szigorúan ellenőrzik. Egy hét múlva megtartottuk az esküvőt, és elkezdődött az új fejezet — de nemcsak az én, hanem az egész családom életében. Mindenki engem pátyolgatott, amíg nyalogattam a sebeimet, és ennek az lett a vége, hogy lassan megszerettük egymást a feleségemmel. Ma egy kutatóintézetben dolgozom magas beosztásban, két felnőtt fiam van. A volt barátnőmnek — aki így a sógornőm lett — két lánya van, és azzal heccelnek bennünket az ismerősök, vigyázzunk, nehogy összemelegedjenek. Én amondó vagyok, hogy ilyen összekuszált sorsok mentén, mint amilyen a miénk, a jövőben már semmin sem szabad meglepődni. Hiszen mi vagyunk annak a bizonyítéka, hogy a sok rosszból valami jó is születhet...