"ahogy az aratók jönnek estefelé
ereszkednek árnyékká nyúlva
s ahogy lappog a talpuk az ösvényen
mintha egy kétezer, ötezer év előtti
film peregne az alkony motorpöfögésétől
lobogó szürke vásznán..."
(Kányádi Sándor: Ahogy az aratók)
Hiába morfondírozok magamban, nem találom. Nem találok semmi nyomot, utalást arra, hogy jeles (világ)napjaink közül egyet is az aratóknak, vagy még inkább szent eledelünknek, a kenyérnek szenteltek volna újabb kori "bölcseink". Miért fontosabb számunkra a zene, a könyv, a film, a tánc, a múzeum vagy például a méz, mint a búzavetők és -aratók? Miért fontosabb számunkra a szellemi eledel a kenyérnél? Merthogy a felsoroltaknak (s azon túl is minden elképzelhetőnek és elképzelhetetlennek) van nemzetközi, sőt nemzeti jellegű kiemelt napja, épp csak a kenyérnek nincs...
Ezúttal még csak gyermekkori emlékekre sem hagyatkozhatom, hiszen az "én koromban", vagyis a titói évszázad alatt megtartott aratóünnepségek, sajnos, inkább agráriparunk "dicsőségéről" és az itt "tapasztalt" testvériség-egység szelleméről szóltak, mintsem -- uram, bocsáss! -- nemzeti(ségi) kultúránk örökségéről. Pedig szépkorú mesefaismerőseim elmondásai szerint valamikor régen (még a II. világháború előtt) másfajta hagyományok is éltek falvainkban. Mi több, az évnek során több alkalommal is megemlékeztek a búzavetők áldásos tevékenységéről. Például április 25-én, Márk napján vagy az ezt követő vasárnapon búzaszentelő körmenetet tartottak. A feltámadt Krisztus szobrával a hívők megkerülték a templomot, majd kivonultak a közeli búzaföldekre, s a pap megszentelte a zsendülő vetést. Június 29-én, Péter-Pál napján, amikor a "búza töve megszakadt", elkezdődött az aratás. A reggeli harangszóra templomba mentek áldásért könyörögni az aratók, kaszáikat a templom falának támasztva, letérdepelve, kalaplevéve imádkoztak, hogy az Atya adjon bő termést, tele legyen gabonával a csűr, s az új kenyérből jusson mindenkinek. Az aratás végeztével nagy dínomdánommal, bállal tettek pontot a legnagyobb nyári mezőgazdasági munkálat végére. Szeptember 21-én már a jövő év termésére gondolva áldoztak a földesurak. Máté napján tiszta ruhába öltöztek, a templomban az ünnepi szertartáson megszenteltették a vetőmagot, majd kimentek a földre és elvetették a gabonát. Miután végeztek dolgukkal, magasra dobták a vetőabroszt, hogy nagyra nőjön a búza...
Az aratóünnepeknek az első írásos emlékei a középkorba nyúlnak vissza. De a szájhagyományban fennmaradt népi líránk gyöngyszemei is őrzik a sarló- és kaszasuhintók, a rendet vágó férfiak, a marokszedő lányok, asszonyok sanyarú élettörténetét...
A kenyérhez fűződő hiedelmeink, mágikus eljárásaink még ennél is korábbiak. Visszavezethetők egész a honfoglalás előtti pogány rítusainkhoz. Áldozati étel jelentőségét sokáig, még az újkorban is megtartotta némely magyar nyelvterületen. A 14. századtól már a jobbágyszolgáltatások listáján szerepel a kenyérsütés és -adományozás, a 16. századtól pedig kötelező "ajándékként" rendszeresen szerepel az urbáriumokban a várkatonaság élelmezése végett. Kihalt szavaink egyike, a "kenyeres pajtás" is őrzi e szent eledelünk jelentőségét... Emlékszem, édesanyám keresztet vetett a cipóra, mielőtt megszegte volna, s ha földre pottyant egy falat vagy karéj belőle, felvette, megfútta, megcsókolta és megette. Kenyeret kidobni szigorúan tilos volt. Megszáradt maradéka moslékba került vagy kenyérmorzsává törtük a rézmozsárban...
Persze, tudom, igazságtalan lennék, ha megfeledkeznék augusztus 20-áról, az első koronás királyunk neve napján megtartott palicsi ökumenikus istentiszteletről és az újkenyér-szentelésről, valamint művelődési egyesületeinknek a maguk módján megrendezett, a nemzeti hagyományokat felújító aratóünnepségeiről... De ennyivel beérhetjük?!
"ahogy az aratók jöttek estefelé
mit is mondhatnék én nekik
mikor az esti harangszó is
egy-két kondulás után abba-
hagyja"