Az egyik újvidéki általános iskola tanárai ,,felkérik a szülőket, hogy gondolkodjanak el döntésükön még egyszer, mielőtt szerb osztályba íratják magyarul beszélő gyermeküket. Emlékeztetnek arra, hogy a magyar osztályokba járó diákok több tantárgyat szerb nyelven hallgatnak, az iskolaudvaron együtt játszanak a többiekkel, tehát a környezet nyelvét mindenképp elsajátítják. Ugyanakkor nem felejtik el, ápolják anyanyelvüket, beiratkozásukkal hozzájárulhatnak ahhoz, hogy Újvidéken eggyel több általános iskolában folyjon kétnyelvű tanítás'. A szöveg végén ott a tanítónő neve, aki szeretettel várja az elsősöket. Olvasom ezt a Magyar Szóban (május 30.) megjelent néhány mondatot, és - zavarban vagyok! Döbbenet. Nem tegnap óta foglalkozom oktatási kérdésekkel, s most mi az ördög van velem? Első olvasásra képtelen vagyok eldönteni egy kurta közleményről, hogy ez ,,jó' nekünk (mármint a vajdasági magyarságnak), vagy ,,rossz'?! Dicséretes ugyanis, ha egy újvidéki iskola tantestülete arra buzdítja a magyar szülőket: szerb tagozat helyett magyarra írassák a gyerekeiket. S nyilván az is közösségi érdekünk, hogy Újvidéken eggyel több általános iskolában maradjanak meg a magyar tagozatok. Akkor mi a gond? Talán az, hogy a ,,hivatalos' oktatáspolitika (ebben a vajdasági magyar pártok között nincs eltérés) azt ismételgeti: nekünk teljes anyanyelvű oktatás kell, az óvodától az egyetemig? Ebből adódik a kérdés: mikor dönt jól az újvidéki szülő? Ha a fenti iskolába íratja a gyerekét, hogy megmaradjon a magyar tagozat? Vagy akkor cselekszik helyesen, ha átviszi a másik iskolába, ahol első osztálytól nyolcadikig minden tantárgyat magyarul tanulhat? A szülő ugyanis, amikor a gyerekének iskolát és tannyelvet választ - identitást is választ. A kisebbségeknél azonban az identitásválasztást erkölcsi kérdésként kezeli az állam - s bizony, mi magunk is.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell döntenem: nem Újvidéken élek, és kisiskolás gyerekem sincs. Zavarom és gyanakvásom okát pedig pontosan tudom. Olvastam egy minap megjelent tanulmánykötetet (Oktatási oknyomozó, a Magyarságkutató Tudományos Társaság kiadványa), amelyben dr. Göncz Lajos egyetemi tanár ezt írja: ,,Az erős anyanyelvi dominanciájú anyanyelvű oktatás esetében alapvetően a kisebbségi nyelv az oktatás nyelve, de néhány tantárgyat többségi, esetleg két nyelven oktatnak. Az ilyen programok könnyen átirányítási programmá válnak.' Ugyanebben a kötetben a demográfus, Mirnics Károly kimondja, hogy a következő évtizedekben törvényszerűvé válik az általános gyermekhiány, s ezekkel az ,,átirányítási programokkal' számolnunk kell. Mirnics nem teketóriázik: ,,A szerb népesség 2002-ben jegyzett strukturális torzulásai nagyon emlékeztetnek a magyar népesség 1991-ben észlelt strukturális torzulásaira. Ebből arra lehet következtetni, hogy a szerb népesség leépülése egy évtizedes késéssel követi a magyar fogyatkozást (az asszimiláció pl. folyamatosan enyhítette fogyásukat). 1991 óta azonban a szerb népesség lebomlási folyamata sokkal jobban felgyorsult, mint a vajdasági magyar népességé. Mivel e tanulmánynak nem célja, hogy teljes betekintést nyújtson a Vajdaságban végbemenő népesedési folyamatokba, ezzel a jelenséggel külön nem foglalkozunk. Szükségesnek tartjuk azonban leszögezni, hogy a szerb népesség természetes népmozgalmában végbemenő folyamat és gyorsuló romlás arra kényszeríti a szerb népességpolitikát, hogy az asszimilációt többé ne bízza a véletlenre, hanem kierőszakolja. E tekintetben a szerb népesedéspolitika ötletgazdag és erőszakos intézkedéseiben kifogyhatatlan. Mivel a szerbeknél is a FOGY A GYERMEK jelenség a NINCS ELÉG GYERMEK állapot felé sodródik, ez mint egzisztenciális probléma is jelentkezik minden szerb nyelven előadó pedagógusnál. A szerb pedagógus igyekszik mindenáron (milom ili silom) beszervezni a magyar nemzetiségű és anyanyelvű gyermeket a szerb tannyelvű oktatásba. Ehhez létfontosságú anyagi érdeke fűződik. Ha nem lesz elég osztálya, és nem lesz ki az óraszáma, több iskolában lesz kénytelen tanítani (szerencsés esetben egy településen belül, rosszabb esetben akár két település között kell ingáznia).'
Egyenes beszéd, amely - az általános gyermekhiány okán - a magyar pedagógusoknak is feladja a leckét. A tanítóknak és tanároknak, akik úgy irtóznak a politikától, mint ördög a szenteltvíztől, holnaptól az oktatáspolitikai feladatokkal is foglalkozniuk kell - a saját, jól felfogott érdekükben. ,,Az első számú cél tehát az kell legyen, hogy a magyar tannyelven tanulók száma ne csökkenjen pedagógiai mulasztás, szervezési ok és politikai érdek következtében, megfontolásból vagy esetleg rossz szándékból is' - írja Mirnics. Másutt pedig a következőket: ,,Nem sértve a szülők emberi jogait, a családi közösségek akaratát, de tisztelve a gyermek jogait is, sokkal eredményesebb nemzetiségvédő politikára van szükség a magyar tannyelvű oktatás területén... Ha a szerb tanügyi hatóságok őszintén támogatják a magyar tannyelvű oktatást is, akkor az eredmények a mostaniakhoz képest meg fognak sokszorozódni.'
Óvónőinknek, tanítóinknak, tanárainknak a pedagógusnap alkalmából (kissé megkésve) gratulálok, s ajánlom szíves figyelmükbe az Oktatási oknyomozót.