— Ne nézzen hülyének, de az ismerőseim valóban azt mondták, hogy a beszélgetés felér egy lelki gyógykezeléssel, talán ezért gondolták, hogy tanácsadással foglalkozik — mondja röstelkedve a fiatalember. — Nekem igazából nem tanácsra van szükségem, ahhoz már késő, inkább azt szeretném, ha megírná az életem egy szégyenteljes részét, talán ez segíthet valakin. Nem vagyok egy minden hájjal megkent alak. Falusi gyerekként azt tanultam a szüleimtől, a paptól, a szomszédoktól, hogy egy fiatal akkor válik értékes, becsületes felnőtté, ha hisz embertársainak, ha őszinte, és senkinek sem akar rosszat. Ahogy nőttem, úgy alakult át bennem ez az elmélet. Nem az ellenkezőjévé, de azért kezdtem észrevenni, hogy az élet nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. A szüleim egyszerű napszámosok, mindig a munka volt nekik a legfontosabb, öten voltunk ugyanis testvérek, és igyekeztek mindannyiunkat emberré nevelni.

A négy fiú közül én vagyok a második, a húgom a legfiatalabb. Ő és én tanultunk tovább — ő közgazdasági középiskolába járt, én szakmát választottam. Egy idős magániparosnál kaptam munkát, akinek az egyetlen fia huszonkét éves korában közúti baleset áldozata lett. Nagyon szerettem a szakmámat, és hamar elnyertem a mester bizalmát. Rengeteget tanultam tőle, és nem csak a munkával kapcsolatban. Akkoriban költözött a környékre egy középkorú asszony a lányával. Nem nagyon barátkoztak a helybeliekkel, nem sokat tudtunk róluk. Nagyon visszafogottan éltek, a lányt a vegyeskereskedésben ismertem meg. Nagyon tetszett a tartózkodó viselkedése, a csöndes beszéde, udvariassága. Udvarolni kezdtem neki, és lassan bejárásom lett hozzájuk. Az anyja már nem volt annyira szimpatikus, de elfogadtam őt is. Annyit tudtam meg, hogy Bánátból kerültek ide. A lány az anyja első házasságában született, az apja meghalt, így a második házasságban, mely nem sikerült, ő „hozomány” volt. Az iszákos, erőszakos férfi ha berúgott, rendszerint szétzavarta a családot, és összevert mindent, ami a keze ügyébe került. A második férj körül nem stimmelt valami, de nem is nagyon érdekelt. Állítólag előle menekültek. Idővel bevezettem a lányt a társaságomba. Nem voltunk sokan, de nagyon összetartottunk, és vigyáztunk egymásra.

Másfél évig udvaroltam, mire megkértem a kezét. Az anyja azt mondta, a lánya az egyetlen vagyona, melyet be tud fektetni, hogy jövedelmezzen, reméli, nem okozok nekik csalódást. Megbeszéltük a lakodalmat, melybe az ő részükről mindössze egy idős férfit jelentettek be. A szokáshoz híven összemunkálkodtam egy nagyon szép fadobozt, melyet arra szántam, hogy a vendégek abba dobják az ajándékba hozott borítékot. Minden rendben elmúlt. Másnap reggel későn ébredtünk, hát mondtam a feleségemnek, igyekezzen rendbe szedni magát, a násznagyokat és az anyját ugyanis ebédre hívtuk, hogy elfogyasszuk a lakodalmi maradékot. A feleségem azonban azt akarta, hogy először számoljuk meg a borítékokban lévő pénzt. Igen ám, de a doboz sehol sem volt. Mindent felforgattunk, de sehol sem találtuk. Röstelltem azonnal a rendőrséget hívni, hiszen a sátrat még szét sem bontottuk. Feltűnt, hogy a feleségem idős rokona egyszerűen felszívódott, nem tudtuk, mikor ment el, de eszembe sem jutott, hogy rá gyanakodjak. A családomban mindenki kétségbe volt esve, nem értettük, mi történt.

A húgom férje, aki kommunális felügyelőként dolgozott a községházán, azt mondta, megkísérli kideríteni, mi is történt valójában. Amikor két hét múlva rendőrautóval jelent meg, az anyósom szinte megkövült. Kiderült, én vagyok a harmadik férfi, ahova az anyósom „beruházta” a lányt. Továbbá az idős „rokon”, aki ott volt a lakodalmunkban, a nő férje, akivel tökéletesítették a tervüket — minden lakodalom után leléptek ugyanis ajándék pénzzel. Persze faluhelyen még ma is divat ajándékot vinni, nem pedig pénzt adni. Az egyik előző alkalommal a fiatalok egy álló mélyhűtőt kaptak, melyet az éj folyamán a „papa” elemelt. Szinte nem tudtam magamhoz térni. Anyám, szegény, úgy számolt, hogy — a vendégeket ismerve — a dobozban legalább 3000 euró volt. Nem mondom, hogy sosem nősülök újra. De az biztos, hogy egyelőre széles körben kerülöm a lányokat, pedig tudom, hogy közülük talán egyetlent sem szánnak a szülei sikeres „beruházásnak”. Legfeljebb egy ostoba öreglegénnyel több lesz a világon.