Vendégségbe hívtak nyúlvadászatra. Na nem mostanában, hiszen napjainkban alig akad nyúl a határban, még a hazai vadászoknak sem jut, nemhogy vendéget hívjanak.

Akkor történt ez az eset, amikor még a Telecskai-dombok tetején valóban sok nyúl élt. Még a lustábbak is szerettek vadászni, nem kellet ugyanis korán kelniük: elég volt nyolc órakor elindulni, és mindenki biztos lehetett benne, hogy nem fog zsákmány nélkül hazatérni. Az ügyesebbek kimentek reggel, meghajtottak egy kört, és az asszony délben már nyúlpörköltet tehetett az asztalra. Akkori vendéglátóink is így invitáltak bennünket: eljöttök, meglőjük, hazavisszük, és otthon mind megesszük — éppen úgy, mint a mondókában. Össze is jött a falu minden valamirevaló vadásza, fiatalok, öregek egyaránt.

A határban fagyott volt a föld, így még a sártól sem kellett tartanunk. Egy traktor és egy lovas kocsi szállította az előkelő vendégeket meg a vendéglátókat a felszántott területre. Az volt az eredeti elképzelés, hogy körvadászatot tartunk, de az idősebbek féltek, hogy nem tudnak majd lépést tartani a fiatalokkal. Ezért rábeszélték a vadászmestert, hogy őket hagyja a szántás szélén egy vonalban, a fiatalokat meg állítsa fel patkóalakban, és a nyulakat hajtsák feléjük. Ők majd elviszik a vadászházba az elejtett vadat, az ifjak pedig tehetnek még egy kört a másik parcellán.

Ebbe mindenki bele is egyezett, és elkezdődött a vadászat — annak rendje és módja szerint. A nyulak hullottak, a kutyák „dolgoztak”, a fiatalok gyalogoltak. Annyi vadnyulat lőttek, hogy mindenkinek jutott egy-egy. A vendégek kedvéért azonban megbeszélték, hogy tesznek még egy kört. Az elejtett vadak hátsó lábát összekötötték, és felakasztgatták őket egymás mellé egy rúdra, melyet a két végénél fogva a traktor külsejére helyeztek. Meg is kérdeztem a házigazdát, hogy miért nem belülre teszik. Erre ő huncutul mosolyogva azt válaszolta: azért, mert akkor a szomszéd falu vadászai nem látják a zsákmányt, így azonban meg fogja őket enni a sárga irigység. Nem igazán értettem az érvelését, mivel tudtommal éppen annyi nyúl volt abban a határban is, de hallgattam.

Az idősebbek felszálltak a traktorra, és hazaindultak — természetesen a másik faluval határos úton. Mivel aznap a szomszédok is vadásztak, hallhattuk a lövéseiket. Mi is nekiláttunk a második fordulónak. Jó idő volt, sok nyulat láttunk, még válogattunk is közülük. Amelyiket kicsinek tartottuk, azt futni hagytuk. Egy óra elteltével ismét mindenkinek volt zsákmánya. Mi is felszálltunk a lovas kocsira, és viccelődve, nevetgélve kocsikáztunk be a vadászház udvarába.

Már messziről feltűnt azonban, hogy valami baj lehet, mert mindenki a traktor körül állt, és szitkozódva mutogatott a másik falu irányába. Nemsokára megtudtuk haragjuk okát is. Az öregfiúk csapata megállt dicsekedni a szomszédoknak a traktor oldalán fityegő nyulakkal, ám a nagy vállveregetés közepette nem vették észre, hogy valamelyik vidám koma bevágta az állatokat tartó bot zsinegét, mely a rázkódás következtében elszakadt, a zsákmány pedig egyesével lepotyogott a rúdról. Mehettünk hát vissza összegyűjteni a nyuszikat — már amelyiket mi, nem pedig a vidám szomszédok találtak meg. Hát ilyen volt a mi gyűjtögető nyúlvadászatunk...