Ugrin Gábor karnagy, zenepedagógus tíz éve hunyt el. A magyar kórusmozgalom emblematikus alakjaként generációkat indított el a pályán, diákok ezreinek mutatott példát, életműve mára a XX. századi magyar zenetörténet részévé vált.

Szertartásra gyülekeztek a hívek és a barátok a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-templomban: Ugrin Gábor kórusvezető, tanár halálának tizedik évfordulójára emlékeztek. Az istenházának kiválasztása is szimbolikus, hiszen a művész lakóhelyéhez nagyon közel, valamint a Bartók Béla Konzervatórium és a Zeneakadémia szomszédságában áll, s a művész nagyon sokszor megfordult és koncertezett a templomban.

Az istentiszteleten felcsendült Kodály Zoltán Missa Brevise, azé a szerzőé, akinek művei talán legközelebb álltak a karnagyhoz. A mise találkozónak is beillett, mivel a magyar szerző művét Ugrin Gábor legismertebb kórusának, az Ifjú Zenebarátok (Jeunesses Musicales) Kórusának egykori tagjai és a hozzájuk ezer szállal kapcsolódó Örökifjú Zenebarátok Kórusa, valamint a Fővárosi Énekkar adták elő karnagyuk, dr. Krasznai Gáspár vezetésével. A tehetséges, fiatal muzsikus mintegy másfél évtizedig dolgozott együtt korrepetitorként a karnaggyal. Az est alkalmat adott az elmélyedésre s az elhunyt emlékének — melyből a jelenlévők nagyon sokat őriznek — felidézésére is.

A művész mögött nagyon gazdag életpálya állt. Polgári családban született, így a háború után minden eredményéért meg kellett harcolnia. Abban a korban a fizikai munka sem állt tőle távol, ami talán jó ajánlólevél lehetett továbbtanulására. Számos kitérő után a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Középiskolai Énektanár és Karvezetői Szakát 1959-ben végezte el. Mindjárt tanítani kezdett, és egy felnőttkórus, a Tatabányai Bányász Vegyeskar vezetője lett. 1965 mérföldkő az életében, ekkor bízták meg az Ifjú Zenebarátok Kórusának megalakításával, s az énekkar pályafutásának meghatározó együttesévé vált. A Fővárosi Énekkarral is több mint két évtizedet dolgozott együtt.

Dr. Mindszenty Zsuzsanna karnagy, a KÓTA (Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége) társelnöke, egykori kórustag így emlékezik karvezetői munkájára:

„Zeneakadémista évei alatt feltűnt sokaknak karizmatikus személyisége, tehetsége. Mikor már én is a Zeneakadémián tanultam, több évfolyamtársam énekelt az Ifjú Zenebarátok Kórusában, aminek később én is tagja lehettem. Az Együttes alapja a Veres Pálné Gimnázium énekkara volt, de komoly zeneakadémisták is törekedtek arra, hogy éveket eltöltsenek a kórusban: sokat lehetett Ugrin Gábortól tanulni. Pedig kissé szangvinikus személyiség volt, de amit ő adott, az bőven feledtette az esetenként indulatos viselkedését. Tehetsége elvitathatatlan, Magyarország egyik legkiválóbb karnagyaként tartották számon. A Jeunesses a 70-80-as években volt a csúcson, s Ugrin Gábor is ekkor volt ereje teljében. Szuggesztíven, mélyére ment az általa dirigált műveknek, s a profi és amatőr énekesekhez is közel tudta hozni e darabokat. Purcell-oratóriumot, Händel Acis és Galateáját, Bach Máté-passióját adtuk elő a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, s e művek akkor is nyomot hagytak bennünk, amikor nem ő dirigált. Ugyanis ezeket a nagy oratorikus műveket sokszor csak előkészítette, ebben a műhelymunkában rendkívül alázatos, de ugyanakkor célratörő volt. Amikor ő állt a pulpituson, legemlékezetesebb produkciói talán Kodály »nagy« vegyeskari darabjai voltak, szinte valamennyit műsorra tűzte. A magyar szerző műveit mindig hihetetlen erővel, a szerző szellemében tudta előadni, hiszen még élénken éltek a kodályi hagyományok.”

A magyar kórusmozgalom akkor élte virágkorát: jeles zeneszerzőink számos kiváló művel gazdagították az amatőr és a professzionális kórusok repertoárját. Az együttesek bejárták a világot: számos kiváló énekkarunk öregbítette a magyar zenekultúra hírnevét itthon és külföldön. Ugrin Gábor kórusa, az akkori híres fesztiválokról — BBC, várnai, arezzói — sohasem üres kézzel jött haza. A karvezetőt francianyelv-tudásának köszönhetően gyakran hívták vendégtanárnak Belgiumba, Franciaországba és Kanadába, de a fiatalokkal az Amerikai Egyesült Államokban és Japánban is megoszthatta páratlan tudását. Különösen büszkén tekintett a japán Fukusimai Kodály Kórussal végzett munkájára, az együttessel három CD anyagát is rögzítette. A Kodály-módszer jegyében tartott távol-keleti, nyári tanfolyamai mindig élményszámba mentek szakmailag és emberileg is. Pedagógusi tapasztalatait a tankönyvírásban is kamatoztatta, kilenc gimnáziumi tankönyv — ebből három Lukin Lászlóval, az akkori idők népszerű zenei ismeretterjesztő-pedagógusával közösen — fűződik a nevéhez. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola tanáraként és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola docenseként a felsőfokú oktatásban is aktívan részt vett. Számos tanítványa zenetanárként vagy a jelenlegi zenei élet neves szereplőjeként ismert. A Magyar Kodály Társaság társelnökeként a hazai zenei élet jobbításáért is sokat tehetett. Munkásságát, életművét számos elismeréssel — Liszt Ferenc-díj, Bartók-Pásztory Ditta-díj — ismerték el.

Egészségi állapota az ezredforduló után rosszabbodott, 2013. június 21-én hunyt el. Temetésén a búcsúbeszédet dr. Batta András, jelenleg a Magyar Zene Háza ügyvezető igazgatója mondta, aki az évfordulón is meleg szavakkal emlékezett kollégájára:

„Ugrin Gábor tanár úr a magyar kóruskultúrának lánglelkű harcosa, kiváló karnagya volt. Egyike azoknak, akik e művészetet a legintenzívebben és a legerősebb hatással gyakorolták. Bármely korú és zenei előképzettséggel rendelkező éneklő közösséget vezetett, intésére megszólalt a zene, a szó legmélyebb értelmében. Fiatalkoromtól kezdve csodáltam azokat a jeles eseményeket, amikor kórust dirigált: elképesztő szuggesztivitásról, erőteljes előadásról tett tanúbizonyságot. Tanári munkáját rendkívüli szigor jellemezte. Azok közé tartozott, akitől tartottak, de mégis nagyon szerették és tisztelték. Közelebbi kapcsolatba már kollégaként, a Zeneakadémián kerültem vele. Gyakran váltottunk egy-egy mondatot. Amikor rektorrá neveztek ki, félrevont, és mondott valamit, ami vezérmotívuma lett rektori éveimnek: »Tudod, András, neked itt most nyomot kell hagynod.« A szavak belém égtek, megerősítettek, hogy egy nagy feladat ellátásához az elhivatottság tudata is hozzátartozik. Persze, nem mindegy, hogy ki mondja. Amikor Gábor elhunyt, az a szomorú megtiszteltetés ért, hogy a temetésén emlékbeszédet mondjak. Személye annyira élénken élt bennem, hogy azt hiszem, sikerült szavakkal is méltó emléket állítani sok száz tanítványa, egykori kórustagjai előtt. Egy temetést a »felemelő« jelzővel ritkán jellemzünk: az Ő búcsúztatója mégis az volt. Ugyanis a sírnál a hatalmas számú búcsúzó gyülekezet spontán kezdett több szólamban énekelni: a közösség kórussá vált. Felejthetetlen élmény volt! A hangokba zárt halhatatlanság.”