Kezdetben valának a nyelvújítók, a Kazinczyak, jelenvalóságunkban mintha a nyelvmocskolás napja ragyogna reánk.
A beszélt nyelv és a regények nyelve között ledőlőfélben vannak a korlátok, a berlini meg kínai falak, szögesdrótok.
Az úgynevezett konyhanyelv és a tévé, a rádió meg a játékfilmek beszédnyelve között immár árnyalatnyi különbséget se lehet felfedezni, mindenütt már-már a nyilvános házak beszédmodora ver gyökeret. S ezzel az általános fejlődéssel a nagypolitika nyelvhasználata is lépést próbál tartani.
Mi még legényke korunkban, jó fél évszázaddal ezelőtt csak lopva mertük kiejteni a kúrni, kúrelni igénket, jóllehet a vaskosabbat is tudtuk már, de ugye, finomaknak szerettünk volna mutatkozni. Így: de megkúrelnánk azt a bogárszemű, bögyös kislányt!... Az ennél gorombább kifejezést csak a felnőtt férfiak használták, ha nagyot akartak káromkodni. Akkor még nem is sejtettük, hogy egyik neves politikusunk kétezer-hétben a szájára veszi a szóban forgó igét, mondván: elkúrtuk a dolgunkat! Sőt még rá is dobott egy lapáttal: kurva országnak nevezte a magyarok hazáját, amit éppen ő dirigált s dirigál a mai napig.
Felfigyelve a jelenségre, gyűjteni kezdtem a szavakat, elsősorban azokat, amelyek mostanság próbálnak befurakodni és meghonosodni édes anyanyelvünkben. Ilyeneket: plázakultúra, digitális szakadék, csetel, internetes önkifejezés, esemes (Emese sose gondolta volna, hogy tündökletes neve betűiből valahol valakik egy ,,érthetetlen' szót ültetnek majd a magyar fülekbe!), céltrend, és sorolhatnám a végtelenségig, mert már egy testes szótárra való van a gyűjteményemben. Az idegen eredetűek, idegen hangzásúak között jócskán akadnak teljesen magyar alapanyagú telitalálatok is, mint annak idején mondjuk a mozi szavunk, így most a tévé helyett a bámulda. Hát nem gyönyörű?! Csakugyan bámulda, mert már az egész világ a tévét bámulja reggeltől estig, s estétől reggelig. Jót mosolyogtam magamban, amikor a háziorvosom hastáji rendellenességemre panaszkodva megkérdezte tőlem: milyen a szélviszonyod? Tüstént fölvettem ezt is a háziszótáromba. Egy költőnk még minden kertelés nélkül beleírta egyik versébe, hogy őt bizony nem érdekli a ,,keleti fingás'. Ma az orvos tapintatosan a gyomrára panaszkodó páciens szélviszonyáról puhatolózik. Ezért szeretnék enyhíteni föntebb sarkított véleményemen: anyanyelvünknek nemcsak hullámvölgyei vannak, de hullámhegyei is. Ilyen többek között a bámulda meg a szélviszony.
Korunk embere azonban, egész nap a tévét bámulva, sok mindent beszop, azaz elhisz. Ha nem a tévét bámulja, akkor törmelékprózát olvas, amelynek olykor mosópornyelve van, tehát habzik.
Szerencsénkre, mint mondám, nem csupán nyelvnyomorítás folyik, jelen van ismét a szómagyarító mozgalom is, amely a fellengzős média heck helyett a régi jó álhír használatát ajánlja a zsurnaliszták s tévésztárok figyelmébe, avagy a showbiznisz helyett a kissé nehezen megszokható látványüzletet. Ki találta ki például a rozsdazóna szavunkat az elhagyott gyártelepre vonatkozólag, a helyett? Egy szó mint száz: gyűjtöm a rozsdás és fényes szavakat, persze, nem tudom, szótáram mikor válik piacképessé, eladhatóvá, miként korunk írói, illetve alkotásai. Mert ma már ezen múlik minden. A piacképességen. Aki itt és most piacképtelen, arra a legatyásítás, más szóval a lemeztelenítés vár. Mert ne feledjük, hogy a kommunizmus kísértete után a profitéhség kísértete járja be Európát. Talán már az egész földkerekséget, a kozmoszt, a végtelen ërt. Nyakunkban az oké korszak, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Miközben költőink és dédapáink szavait elorozzák, megnyomorítják, elfeledtetik ükunokáinkkal. Zaggyá, pangóvízzé, moslékká züllesztik.