• Több mint harminc éve van a tanári pályán. Mi vezette önt ebbe az irányba?

— Könnyű dolgom volt, már kora gyermekkoromban kialakult az anyanyelvhez való érzelmi viszonyulásom. Szabadkán születtem, itt nőttem fel. Édesapám „szép” és választékos magyar beszéde, kiváló humorérzéke óriási hatással volt rám, ez a nyelvhasználat volt az első minta. Édesanyám rengeteget mesélt, könyvtáros nagynéném újabb és újabb könyvekkel látott el, az iskolában is szerencsém volt… Az Ivan Goran Kovačić Általános Iskolába (a híres Vörös Ökörbe) jártam, ahol Takács Emília tanító néni, Azucki Etelka magyartanárnő, majd a későbbi irodalmi szakkörök (Varga Terézia vezetésével), valamint a gimnáziumi olvasmányok nagyon korán meghatározták pályaválasztásomat. Fontos szerepe volt annak a rengeteg előadásnak is, amelyet a Gyermek- és a Népszínházban láttam, a darabokat többször is megtekintettem. A szegedi egyetemen nagyon megszerettem a nyelvészeti tárgyakat, tanáraimnak (Deme Lászlónak, Nyíri Antalnak, Velcsov Mártonnénak és másoknak) rengeteget köszönhetek, a nyelvi kötődés erősítéséhez azonban az irodalmi tárgyak is hozzájárultak.

• Tudományos munkával is foglalkozik. Mi határozza meg témaválasztását?

— Például a lokális szempont. Szabadkai vagyok, itt születtem, nyilvánvaló, hogy az itteni irodalmi szövegvilág befolyásol, de mindmáig nagyon foglalkoztat az oktatás kérdése is, hiszen a Magyar Tanszéken módszertant is tanítok. Mindig hangsúlyozom diákjaimnak, hogy ne hanyagolják el régiónk irodalmát, a diáknak összpontosítania kell a „hozzáférhető” örökségre, mert ebben talán újat is tud mondani, egyéni kutatásokat végezhet. Ugyanakkor vonzódom minden újhoz, a kortárs irodalomhoz és művészetekhez, lelkesedem egy-egy új elméleti nézőpontért.

• Legújabb, Mesterségem: irodalomtanár című könyve módszertani kutatásokat és a tanárképzés során szerzett tapasztalatait rendszerezi. Kinek ajánlja olvasásra?

— Elsősorban a tanár- és a tanítójelölteknek, de a kollégáknak is javasolnám megvitatásra. Születésnapi kötetre kért fel Beszédes Valéria, én választhattam témát. Az eddigi több mint három évtizedet a tanári pályán töltöttem, ezért úgy éreztem, erről kellene könyvet írnom. Nagyon fontosnak tartom a tanítói munkát is, hiszen az általános iskola első négy éve a diák életében minden szempontból meghatározó. Horváth Futó Hargita kolléganőmmel a napokban Tanítástaktika címmel magyartanári kézikönyvet (e-könyvet) állítottunk össze a tanárjelöltek vizsgatanításaiból, gyakorlati munkáiból. Becsülöm a kezdő tanárt, ilyen értékes anyag nem lappanghat, nem veszhet el örökre.

• Mi az irodalomtanár kötelessége?

— Legfőképpen az, hogy olvastasson és a szövegértést fejlessze. Ezt nemcsak a nemzetközi felmérések követelik meg, hanem az osztálytermi tapasztalat is. Szerintem fontos belemélyedni egy szövegbe, megérteni, a magunk számára értelmezni. Ahogy a magam számára szoktam fogalmazni, egy kicsit lassítani kellene. Azt hiszem, hogy ezt csak a magyartanár teheti meg, akinek több órája van hetente. Állandó információáradatban élünk, és az ember nap mint nap roppant mennyiségű szöveggel találkozik. A tanár, aki személyiségével, egész lényével, hozzáállásával képes hatni, akivel a diákok őszintén kommunikálnak, majd végül eljutnak egyfajta önmegértésig, azt hiszem, egy életre meghatározó modell lehet. A kortárs szövegek persze jobban megérintik a mai diákot. Természetes, hogy mindig az érdekel bennünket, ami mai, de azért vannak olyan értékek, amelyeket át kell mentenünk. Sok tanáregyéniség játszott közre abban, hogy az anyanyelvet és az irodalmat pályaként választottam. Számomra ez „élethivatás”, meg valamiféle hobbi is, szóval ez én vagyok. És én vagyok az is, akit a diákok, a hallgatók formálnak, mert ők olyasmit tudnak, amit nélkülük nem tudnék.

• Magyar szakosként hogy látja, manapság kellő figyelmet fordítunk az anyanyelvünkre?

— Sajnos előfordul — persze Magyarországon is —, hogy egy-egy utcanévtáblán helyesírási hibákat, egy tudományos szövegben szaknyelvi elírásokat látok. Tanárként, egyénként különösen értékelem a nyelvi igényességet. Nyelvi igényességre szükség van. Gimnáziumi magyartanárként, majd később az egyetemen is arra törekedtem/törekszem, hogy tudatosítsam a nyelv és az irodalom összetartozását. Szerintem a körülöttem nyüzsgő hallgatók többsége fogékony a nyelvi változásokra, ha rákérdezek, örömmel nyilatkoznak nyelvjárásukról.

• Miért fontos kiemelnünk a nemzetközi anyanyelvi napot?

— Az anyanyelv világnapja más, mint a legtöbb világnap. Más, mert a világon sokféle anyanyelv van, tehát mindenki a sajátját ünnepli, az anyanyelvet pedig változó nyelvként értelmezzük. Örömteli érzés az ünnepi határszituáció megélése, de engem a hétköznapok érdekelnek. Kosztolányi Dezső 1922-ben Goethét idézve írta, hogy aki nem ismer idegen nyelveket, az az anyanyelvét sem ismeri. Hozzáfűzte viszont, hogy „aki már az anyanyelvét sem ismeri, az ember sem lehet.” Manapság, amikor az idegen nyelvek ismerete ennyire nélkülözhetetlenné vált, ez nem feltétlenül jár együtt anyanyelvünk háttérbe szorulásával. Számomra az idegen nyelv ismerete még inkább lehetővé teszi saját anyanyelvem és identitásom elmélyült vizsgálatát.

• Ön szerint kell féltenünk a nyelvünket?

— Féltenünk kell, ez minden nyelvre, minden értékre vonatkozik, ám azt tudomásul kell vennünk, hogy a nyelv alakul. A többnyelvű közegben más a nyelvhasználat, mint másutt, a szociolingvisztikai vizsgálatok új szempontokat tárnak fel. Az egyéni beszédmód „értéket” képvisel.

Az anyanyelv ünnepe és hétköznapja alkalmából azon is elgondolkodhatunk, hogy sok kiváló nyelvész született ezen a tájon. Munkám kapcsán a napokban Herceg János Bárczi Gézára emlékező esszéit olvastam újra. Bárczi mondta a nyelvről mint eszközről, hogy „a legbonyolultabb gépezet”, sőt azt is megállapította — ami a mostani világnapon aktuálisabb, mint valaha —, hogy ezt a gépezetet működésében kell tanulmányoznunk.         

(Szabó Attila felvétele)