Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum — Egyháztanilag a szenvedő Egyház (latinul: ecclesia patiens) ünnepe/emléknapja, melyet 998 óta tart meg az egyház az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben szenvedő hívekért.
Az emléknapot eredetileg Szent Odiló clunyi bencés apát vezette be, a XIV. század elejétől pedig a katolikus egyház egésze átvette. Estéjét a halottak estéjének (halottak vigíliájának) is nevezik, ilyenkor sok helyen hosszan, akár egy-két órán át szólnak a harangok a halottak emlékezetére. Ezen a napon sokan gyertyát, mécsest gyújtanak elhunyt szeretteik emlékére, és felkeresik a temetőkben hozzátartozóik sírját. Magyarországon a halottak napja fokozatosan vált a katolikus egyház ünnepnapjából — általános, felekezetektől független — az elhunytakról való megemlékezés napjává. (Külső hivatkozás: Wikipédia)
„Majd kihasad az éjszaka, / s nem lehet áttörni a rendet, / nem mozdulhatnak már soha, / Akik a földben lepihentek.”
(Györffi Réka Sarolta: Azúrban gázolsz /részlet/)
„Ha este száll reám, / S csöndes helyen / Álomra hajtanám / Fáradt fejem: / Nem lesz hol nyughatom, / Kő lesz a vánkosom, / De álomszárnyakon / Szállok feléd.”
(422. dicséret – részlet; Szöveg: Sarah F. Adams (1841), Fordító: Áprily Lajos (1887—1967) Dallam: Lowell Mason, 1856; Osváth Viktor, 1968)
Fényképezte: Martinek Imre
