Norman és a blues

Norman és a blues

Norman Beaker bluesgitáros, énekes, dalszerző, producer.

Ha bluesról van szó, a neve ott szerepel azokon a bizonyos listákon. Azok listáján, akik ezt nagyon magas színvonalon művelik. 2017 januárjában megkapta a legendás blueselőadó címet (Legendary Blues Artist England), s ezzel regisztrálták a Blues Hall of Fame-en San Diegó-ban (Kalifornia). Nemrég a zentai Mojo Clubban adott emlékezetes koncertet, jelenleg Balkán-turnéja utolsó állomásait muzsikálja.

Olyan zenészekkel játszott együtt, egy zenekarban, mint Alexis Korner, Graham Bond, Jack Bruce, Tony Ashton, Paul Jones, Eric Burdon. De nagy nevekkel is együttműködött, álljon itt közülük is néhány: B. B. King, Jimmy Rogers, Buddy Guy, Lowell Fulson, Fenton Robinson, Chuck Berry, Carey Bell, James Booker, Jon Lord, Larry Garner vagy Ruby Turner.

* A Mojóban visszatérő vendég vagy, ha jól tudom, most lépsz fel itt harmadszor.

— Vagy negyedszer. Én sem tudom pontosan.

* Én is hallgattalak egyszer. Most újságíróként dolgozom a Hét Nap hetilapnál, a művelődési rovatot vezetem, ezért gondoltalak kikérdezni.

— Inkább a szépségrovatot kellene vezetned — hangzik el máris egy tipikus Norman-poén, hiszen a nők a szíve csücske, s egy-két bók mindig belefér.


A szerző felvételei

* Köszönöm a bókot, de beszéljünk rólad. Hogyan kerültél kapcsolatba a blueszal?

— Hétéves koromban volt egy közúti balesetem, aminek következtében elég sok időt kellett ágyban töltenem, több mint tizennyolc hónapot, s édesapám úgy döntött, hogy kell valami, amivel elütöm az időt, úgyhogy vett nekem és a testvéremnek is egy gitárt (belőle végül dobos lett). Akkoriban mindenféle zenét szerettem, amolyan „mindent hallgató” voltam. És persze hallgattam a szokásos popzenéket is, amit a többi fiatal. Tizenkét éves koromban édesanyám benevezett engem egy tehetségkutatóra, de olyan kicsi volt még a kezem, hogy a hüvelykujjamat is használnom kellett, hogy játszani tudjak a hangszeren. Volt akkoriban Angliában egy híres csávó, Lonnie Donegan, akit a skiffle zene hírnökeként is jegyeznek (skiffle king). No, ennek a tehetségkutatónak a fődíja 10 schilling volt, ami annyira kis összeg, hogy szóra sem érdemes, de járt mellé egy fellépés is a Lonnie Donegan-show-ban. Az pedig már nagy szó volt. Nyertem, és Lonnie-nak nagyon tetszett, hogy a hüvelykujjammal is játszom. Buddy Holly-dalokkal versenyeztem, és meghívott még néhányszor fellépni. Így kezdődött az egész. Ezután elmentem Londonba, audíciókon vettem részt, megismertem embereket, Graham Bondot, Jack Bruce-t, Ginger Bakert stb. De valóban nagyon fiatal voltam ekkor, ők mind tíz évvel idősebbek voltak nálam. Ebben az életkorban úgy érzi az ember, hogy mindenre képes. Graham nagyon jó zenész volt, s azt mondta: Norman, kell köréd egy zenekar, mellyel a saját dolgaidat tudod csinálni.

* Intézményes keretek között nem is tanultál zenét?

— De. Huszonegy éves koromban elmentem egy zeneiskolába zeneszerzést tanulni. Ez valamilyen értelemben egy egyezség is volt a szüleimmel. A szokásos „legyen a kezemben egy papír, legyen egy szakmám a zene mellett” dolog. Ezzel a diplomával már tudtam volna tanítani, de hála istennek soha nem kellett.

* Könnyű híresnek lenni blueszenészként?

— Ez nem az a klasszikus értelemben vett hírnév, mert nagyon más a blues mezején híresnek lenni, mint, mondjuk, a popzenében. De az én esetemben ez a kis hírnév a rengeteg munkának s a még több fellépésnek köszönhető. Az embert nagyon sokáig csak kevesen hallgatják, aztán lassan ez a szám növekedni kezd. B. B. Kinget, amikor először muzsikált Angliában, alig hallgatta valaki. Aztán Peter Green beszélt róla az embereknek, és máris többen voltak rá kíváncsiak. Nagy helyeket töltött meg koncertjeivel. Ez egy lassú folyamat. Nagyon kell szeretni. S nehéz. Volt, hogy egy kocsmában játszottunk tíz ember előtt, akik közül öt nem is hallott még a blueszenéről, és nem is szerette volna hallgatni. Ma egy kicsit más idők járnak. Régen volt idő a fellépéseken rontani, gyakorolni, nem tökéletesnek lenni, de ma már nem lehet. Elsőre robbanni kell. A legkisebb csapatnak is kell hogy legyen CD-je már a legelején, ami szerintem korai. Legalábbis a bluesban. Kell egy előélet. Nem gondolom, hogy mindenkinek ugyanazt kell hallgatnia. Én a saját dalaimat írom bluesosan. S azt sem gondolom, hogy mindenkinek ugyanúgy kell énekelnie, zenélnie a bluest, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A lényeg, hogy meglegyen a bluesos feeling. B. B. King készített egy albumot a Crusadersszel, mely inkább jazz-zenekarként van számontartva, de amikor B. B. játszotta a számokat, az anyag máris bluesalbummá változott át.
 


 

* A fiatalok manapság fogékonyak a bluesra?

— Azt látom, hogy igen. Nagyon sok jó fiatal blueszenész van Angliában. De megint csak azt mondom, hogy sokan ugyanazt csinálják, mint a nagy blueslegendák. Másolnak. Joe Bonamassa számait játsszák, ahogyan azt ő maga is tette. Nincs saját hangzás. S ami még jellemző, hogy a zene inkább rock egy kis blueszal. Mi viszont bluest játszunk egy kicsi rockkal fűszerezve. Követem néhány fiatal pályafutását, remélem, hogy előbb-utóbb elérik azt a szintet és gondolkodásmódot, amikor elkezdik a saját dolgaikat csinálni. Keith Richards mondta, hogy mindenki a blueszal kezdte, onnan indult, majd ért el a rockig, popig, jazzig. Ezzel csak egyetérteni tudok, mert a blues megadja a feelinget.

* Most egy trióval érkeztél Zentára. Milyen zenészekkel szeretsz fellépni?

— A trióban való muzsikálás nagyszerű, ez működik a legjobban. Ők zenélnek, én pedig énekelek, gitározom. Mindenki lehet találékony, mindenki fontos. Amikor négy-öt vagy több zenész van egy zenekarban, ez a szabadság már csökken. Ez a forma nagyon kifinomult és nyers. Izgalmas.

* És milyen itt nálunk a közönség?

— Akárhol játszottunk a térségben, mindig remek közönségünk volt. S az emberek ismerik a dalokat. Ez meglepő, de jó érzés. A másik dolog, amit észrevettem, hogy a bluesnak itt sokkal fiatalabb a közönsége, mint nálunk. Ez jó, mert arra utal, hogy az emberek nem állnak annyira a rádiókultúra hatása alatt. Maguk keresik meg azt a zenei stílust, amely közel áll hozzájuk. Ugyanez a helyzet Németországban is. Itt gyakran előfordul, hogy ha egy tizenéves fiatalt a kedvenc zenekaráról kérdezünk, válaszként a The Beatlest, a Curet vagy éppen a Slipknotot kapjuk, de Angliában ez nagyon ritka. Lehetsz te nagyon jó, de ha nem vagy híres, akkor nem hallgatnak meg, nem jönnek a koncertjeidre. Németországban viszont igen. És CD-t is vásárolnak a koncert végén, mert ez része a koncertre járás kultúrájának. Visszatérve Szerbiára: szeretünk ide járni. Visszajárni. Sokan jönnek oda hozzánk, hogy ismernek bennünket, és már várták, hogy itt legyünk. Nagyon barátságosak az emberek. S ami még érdekes, hogy médiafigyelmet is kapunk. Interjúznak velünk, írnak rólunk. Angliában nem. Sokszor még akkor sem, ha ismernek.

* Van olyan zenész, akivel szívesen játszanál együtt, de soha nem sikerült?

— Három ilyet is meg tudnék említeni. Az első David Bowie. Nagyon tisztelem a munkásságát, sajnálom, hogy sohasem zenélhettem vele. Aztán Stevie Wonder. Örültem volna, ha beválogat a zenekarába. És Freddie King. Hozzá sokan hasonlítanak, B. B. King mondta rólam, hogy én vagyok a fehér Freddie King. Ezt nagy bóknak veszem, hiszen nem gondolom, hogy úgy játszom, mint ő. De jó lenne!

* Mit szeretsz még csinálni, ami nem zene és nem blues?

— Focit nézni. Manchester United-szurkoló vagyok. És szeretem a régi vígjátékokat. Otthon semmit sem hallgatok, mert mire odajutok, hogy leüljek pihenni, a fejem általában már tele van zenével, fellépésekkel, próbákkal, ez az utolsó, amihez kedvem van. Egy kőműves sem fog otthon falat rakni munka után. Persze otthon is foglalkozom zenével, írom az új számokat, de az egy más folyamat.

Ezen a ponton lép be az interjúba a koncert szervezője, s int, hogy muzsikálni kellene, a közönség türelmetlen, ezért Norman a mikrofon mögé lépve meséli tovább a történeteit bluesba öntött „fílinggel”.

 

 

 

 

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Zene rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Norman és a blues
Zene
  • Zvekán Péter
  • 2019.08.22.
  • LXXIV. évfolyam 33. szám
Norman és a blues
Zene
  • MTI
  • 2019.08.21.
  • LXXIV. évfolyam 33. szám
Facebook

Támogatóink