— Egy csaknem hetvenéves, sokat megélt, egyszerű asszony vagyok, és még mielőtt meghalok, szeretnék választ találni az örök kérdésre: vannak-e véletlenek? — mondja, miközben helyet foglal. — Az eddigi életemet elemezve elhatároztam, kiderítem, minek köszönhetem sorsom alakulását. Mert igazából egy átlagos család sarja vagyok, aki maga sem emelkedett élete folyamán a szürke hétköznapok fölé. Egészen addig, amíg…

De menjünk sorjában. Egy városközeli tanyán születtem második gyerekként, és ezzel teljesült a szüleim vágya, két gyereket akartak ugyanis: egy fiút meg egy lányt. A bátyám három évvel idősebb, de sosem játszottunk együtt, ő nagyon vigyázott arra, hogy ne játsszon kislánnyal még akkor sem, ha az a húga. Így aztán úgy nőttem fel, mintha egyke lettem volna. A szüleim állattenyésztéssel foglalkoztak, de azért egy kicsit városinak is számítottunk, mert anyámék sokat jártak piacra. Emlékszem, kicsi koromban már hajnalban indultak a piacra, főleg, ha nem Szabadkára, hanem távolabb mentek. Ilyenkor anya beletett a ruháskosárba, betakargatott, én végigaludtam az utat, és ott úgy ébredtem, mintha a kiságyamban aludtam volna. Azt hiszem, ezért nem éreztem magam igazi tanyasinak. A szüleim városi iskolába írattak, volt iskolai autóbusz, mely szállított bennünket. A nyolcadik osztály befejezése után nem akartam továbbtanulni. Egy ideig otthon segítettem anyámnak, amikor tizenhat éves lettem, elkezdtem dolgozni segédmunkásként egy virágüzletben. Ott ismertem meg a jövendőbeli férjemet is, aki akkor szakközépiskolás volt. Amikor befejezte az iskolát, eljött hozzánk, és idővel anyámék is megszokták, hogy ő hozzánk tartozik. Amikor nagykorú lettem, megesküdtünk, és az anyjához költöztünk. Egy elég tágas lakásuk volt, melyben ketten éltek. Nem volt testvére, az anyja már nyugdíjas volt, amikor hozzájuk kerültem. Az anyósom csöndes, jóindulatú asszony volt, akivel gyorsan megbarátkoztam. Mi dolgoztunk, ő főzött ránk, ahogy mondani szokás, egy kenyéren voltunk. Imádta az egyetlen fiát, és mindent elnézett neki. Még azt is, hogy időnként a munkatársaival hülyére itta magát, elverte a keresetét. Ügyes kezű autómechanikus volt, és nagyon sok munkája volt a rendes munkaidőn túl is.

Három év múlva megszültem a fiamat, és úgy éreztem, hogy minden a legnagyobb rendben. Én a virágüzletben maradtam, és onnan is vonultam nyugdíjba. A tulajdonos halála után a felesége teljesen rám bízta az üzlet vezetését, és a hosszú évek alatt soha egyetlen rossz szó nem esett közöttünk. Nőtt a fiam, és ezzel egyidejűleg nőttek az ivással kapcsolatos gondok is a férjemnél. A középiskola befejezése után a fiunk állatorvosi karra akart menni. Sikerült a felvételije, de csak az első évet fejezte be, többre nem volt pénzünk. Anyósom meghalt, nem volt már senki, akitől a férjem tartott volna. Minél többet keresett, annál többet vert el italra, muzsikára. Ha kijózanodott, mindig sírva esküdözött, hogy soha többet nem iszik, de ezt sajnos sosem tartotta be. Odáig fajultak a dolgok, hogy elváltunk. Ő nagyon rendes ember volt, csak az erős akarat hiányzott belőle. A válás után mindketten a lakásban maradtunk, továbbra is szerettük egymást, de én nem tudtam elviselni a sok csalódást, főleg, ami a fiam iskoláztatását illeti.

És akkor jött a háború. A férjemet elvitték „önkéntesként”. Szakmájának köszönhetően ő nem ment bevetésekre, a táborhelyükön levő járművek karbantartása volt a feladata. Amikor négy hónap múlva lefogyva hazajött, azt mondta, semmit se kérdezzünk, csak annyit mond, a katonaságban is akadnak még jó emberek. Három hónap múlva egy súlyos megfázás következtében meghalt. Mi a fiammal a lakásban maradtunk, ő örökölte a nagymama után. Befejezte az egyetemet, a szakmájában dolgozik, én nyugdíjas lettem. Öt évvel ezelőtt — életemben először — kihasználtam a lehetőséget, és a nyugdíjasokkal elmentem Sokobanjára tíz napra. Ott megismerkedtem egy šabaci nyugdíjassal, akivel a nyaralás után is beszéltünk időnként. Özvegy volt, két felnőtt, nős fia van. Meghívott, és én elmentem hozzá. Sokat mesélt magáról, egykor katonatiszt volt. Mesélt az átélt háborúról, katonákról, egyszóval megismertem. És elhatároztuk, hogy megpróbáljuk együtt, legyőzzük a magányt. Amikor először jött el hozzám, a fiam még köszönni sem akart neki. Én is meséltem az életemről, közben fényképeket néztünk. Amikor meglátta a férjem fényképét, hitetlenkedve kérdezte, ő kicsoda. A nevét nem tudta, azt mondta, ő Schumachernek hívta, mert látta, hogy szereti a kocsikat. Mesélte, hogy időnként, ha volt ideje, beszélgetett vele, és ilyenkor a férjem azt mondta: ha véletlenül elesek, keresse fel a feleségemet, nem bánja meg. Mi azóta együtt élünk, hát mondja, lehet ez véletlen? Még véletlenül sem!