Nincs kiszállás

Nincs kiszállás

Hetekbe telt, mire megszületett a döntés: leírom a beszélgetést. Ítélkezni, elbírálni, válogatni nem a krónikás dolga. Neki hivatásbeli kötelessége, hogy a beszélgetőtársa kívánságát tisztelve közölje az interjúalany élettörténetét.

— Talán majd maga is azt gondolja, nem vagyok egészen normális, hogy elmondom a sorsomat, sorsunkat — mondja hosszas gondolkodás után megfontoltan az asszony. — Már néhány évvel ezelőtt éreztem a késztetést, hogy egy ismeretlennel beszéljek mindarról, amibe a sors hajtott bennünket. Már régóta kikívánkozik belőlem a figyelmeztetés: emberek, vigyázat, ha téves vonatra szállnak fel, megeshet, hogy onnan már nem lesz többé leszállás! Velünk ez történt. Iparos család ikergyerekei vagyunk. Csak az apám dolgozott. Munkaidő után is volt otthon munkája, ezáltal még legalább annyit meg tudott keresni, mint amennyit a munkahelyén. Anyám feladata a háztartás vezetése, a gyereknevelés, a család ügyes-bajos dolgainak intézése volt. Azt hiszem, velem és a nővéremmel — nyolc perccel idősebb nálam — nem volt sok gond, esetleg annyi, hogy hosszú ideig még anya sem tudott pontosan megkülönböztetni bennünket. A testvéremmel hihetetlenül szorosan kötődtünk egymáshoz. Egyszerre kaptuk el a gyerekbetegségeket, ugyanazoktól a dolgoktól féltünk, ugyanazt az ételt szerettünk. Éjjelenként még álmunkban is fogtuk egymás kezét. Így nőttünk fel.

Mint minden egypetéjű ikerpár, mi is rendszeresen egymás helyett feleltünk az iskolában. Amikor ötödikesek lettünk, a tanári kar döntése alapján külön osztályba kerültünk. De ebbe mindketten belebetegedtünk, úgyhogy egy hónap múlva ismét ugyanabba az osztályba jártunk. Köztünk talán még a megszokottnál is erősebb volt az együvé tartozás érzése, így hát ugyanabba a középiskolába is iratkoztunk. Velünk kapcsolatban majdnem minden rendhagyó, de tudni kell, hogy mi soha semmit nem tettünk rosszindulatból, romlottságból, bosszúból. Csak követtük a szívünket, az eszünket. Előfordult, hogy valamelyikünk nem tudott elmenni a randira, hát ment a másikunk — a fiúk sosem tudták, kivel voltak. A nővéremmel az égvilágon mindent megbeszéltünk, de sokszor nem is volt szükség szavakra, már ha egymásra néztünk, tudtuk, mit gondol a másik. Így hát sosem jött rá senki, mikor cseréltünk szerepet.

A középiskola elvégzése után mindketten dolgozni kezdtünk, de nem ugyanabban a vállalatban. A nővérem szerelmes lett egy munkatársába, aki nem volt ugyan egy mintaférfi, de rendes volt hozzá. Ezzel a fiúval is előfordult, hogy időnként én jelentem meg a találkán a nővérem helyett, és ő sem jött rá soha. Egy évnyi udvarlás után összeházasodtak, és a szüleim a szomszédban építettek nekik egy csinos kis, kétszobás házat. Azt hiszem, szépen éltek, de a nővérem beleszeretett egy vidéki kereskedelmi utazóba. A testvérem arra kért, hogy értsem meg, mivel — noha tisztában van vele, hogy elmúlik majd a fellángolás — pillanatnyilag szüksége van erre az izgalomra. Amíg tehát ő randizott a szeretőjével, addig én helyettesítettem otthon — minden téren. Majdnem egy éve tartott már a titkos viszony, amikor nővérem bejelentette, hogy terhes. Megszakította kapcsolatát az idegennel, és úgy tért vissza a férjéhez, mintha mi sem történt volna. A nővérem tudta, hogy én időközben mindenben helyettesítettem, így a férje sosem gyanakodott, hogy a felesége félrelép. Csak az volt az én szerencsétlenségem, hogy időközben beleszerettem a sógoromba. Gondolhatja, hogyan kellett otthon és egyáltalán bárhol viselkednem, hogy senki se vegye észre, mi történik velem. Csak a nővérem tudta, mi megy végbe bennem. Ezért amikor már a terhesség előrehaladottabb volt, gyakran előfordult, hogy be akart küldeni a férjéhez maga helyett. De ezt nem tudtuk kivitelezni, mivel már nagyon látszott rajta a terhesség. A fiuk születése után, amikor a nővérem már visszanyerte régi alakját, időnként én aludtam az ágyukban, és furcsa módon soha, egyetlen pillanatra sem volt lelkiismeret-furdalásom. Hiszen mi az égvilágon mindent megosztottunk. A sógorommal sosem beszélgettünk másról, csak általánosságokról, ezért nem állítom, hogy tudta, mi folyik körülötte. De azt sem, hogy nem.

Amikor a sógorom öt évvel ezelőtt hirtelen meghalt, a nővérem teljesen megváltozott. Nem adott többet magára, elhízott, lompos lett, és szinte még a fiával sem törődött. Megbomlott az elméje, és mindenért engem tett felelőssé, egyebek között a férje haláláért is. Rettenetesen sajnálom, de nem tudok segíteni a nővéremen. Az orvosai szerint az állapota csak egyre rosszabb lesz. Nemcsak róla, de a fiáról is én gondoskodom. Semmi sem esik nehezemre. De azt hiszem, csak az utóbbi néhány évben tudatosodott bennem a felismerés, hogy ebből a vonatból számunkra már nincs kiszállás.           

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Nincs kiszállás
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2020.07.31.
  • LXXV. évfolyam 30. szám
Nincs kiszállás
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2020.07.24.
  • LXXV. évfolyam 29. szám
Facebook

Támogatóink