home 2024. december 03., Ferenc napja
Online előfizetés
Névtelenül
Perisity Irma
2005.05.18.
LX. évf. 20. szám

Valami furcsa, megmagyarázhatatlan előérzettel indultam a megbeszélt találkozóra. Pedig a meghívóim nagyon szívélyesen invitáltak, hangsúlyozva, hogy nem róluk, hanem keresztszüleikről van szó, és a Jaj, a gyerekek! című sorstörténet elolvasása után határozták el, hogy beszélni szeretnének. Mert ami...

Valami furcsa, megmagyarázhatatlan előérzettel indultam a megbeszélt találkozóra. Pedig a meghívóim nagyon szívélyesen invitáltak, hangsúlyozva, hogy nem róluk, hanem keresztszüleikről van szó, és a Jaj, a gyerekek! című sorstörténet elolvasása után határozták el, hogy beszélni szeretnének. Mert amikor kellett volna, nem tudtak. Negyven év körüli házaspár vár, és egykettőre kerekedni kezd a történet, melyből kiderül, hogy bizony jócskán akad szülő, akinek a saját vére teszi tönkre az életét, keseríti meg az öregség amúgy sem könnyű életszakaszát.
- Már csaknem húsz éve élünk külföldön - mondja a férj -, ott kezdtem el az egyetemi tanulmányaimat, és amikor megszereztem a mérnöki oklevelet, az itthoni bonyolult helyzet miatt vissza se jöttem többé. Munkát, lakást kaptam, és csak annyi időre tértem haza, hogy megtartsuk a lakodalmat. Akkor találkoztunk utoljára a keresztszüleimmel, akiknek a történetét részben a leveleikből, részben a rokonok, ismerősök elmondásából raktuk össze. Az elmúlt 15 évben mindössze kétszer-háromszor voltunk itthon látogatóban, és már az elején láttuk, hogy valami nincs rendben, de nem mertünk közbeavatkozni, mert a keresztapám egyetlen fia mindig azt mondta: mindenki nézzen a saját táljába. Most ,,kései sirató"-ként még hivatalos helyeken is utánajártunk a dolgoknak, és amit elmondunk, az bizonyítható színtiszta igazság.
Keresztapám édesapám szívbéli jó barátja volt. Az ő idejükben nagy dolog volt szakmát tanulni. A szakmájukban mindketten becsülettel helytálltak, kiváló mesterek lettek. Keresztapám az egyik híres szabadkai gyárban tiszteletnek örvendő munkavezető volt. Volt egy egyszobás lakásuk, melyet amikor a fia már középiskolás lett, eladták, és építettek egy nagyon szép emeletes családi házat. Amikor a fiuk megnősült, a fiatalok kerültek az emeleti részbe, a földszintibe pedig a keresztapámék. Hogy eleinte hogyan alakult a közös élet, azt nem tudjuk pontosan, de feltételezem, hogy ha nem volt is minden rendben, az idősek szó nélkül hagyták. A menyük is dolgozott, és így természetes volt, hogy a gyerekek felügyelete, nevelése a nagymamára hárult. A dolgok akkor kezdtek elromlani, amikor a keresztapám fia hirtelen meghalt. Gondolhatja, mit érezhettek az idős szülők, amikor elvesztették egyetlen gyermeküket. Ha jól emlékszem, más közeli rokonuk nem is volt itt, így még panaszkodni sem volt nekik kinek. Nekünk írtak időnként szomorú leveleket, vagy édesanyámmal beszélgettek, mert az apám meghalt. Nemsokára a fia halála után ágynak esett a keresztmama, és a diagnózis szerit állapota javulására semmi remény sem volt. Akkor a menye kijelentette, hogy ő az anyósa ápolása miatt nem hagyja ott a munkahelyét, találják fel magukat, osszák be a nyugdíjukat, és az ő segítségére ne számítsanak. Amikor már valóban nagyon rosszra fordult keresztanyám állapota, végre eldöntötték, hogy bevonul a gerontológiai intézetbe. Édesanyám elbeszélése alapján az az időszak rettenetes lehetett a két idős ember számára. Az intézeti elhelyezés havi költsége majdnem teljes egészében felemésztette mindkettőjük nyugdíját, így a keresztapámnak még élelemre sem nagyon jutott. A menyük világosan a tudtára adta neki, hogy nem ülhet az asztalhoz, mert a nyugdíját máshova adja. Az intézet betegosztályának személyzete mesélte, hogy a keresztanyám titokban félrerakta férjének a saját reggelijét: a májpástétomkonzervet, egy-egy kockasajtot, vagy amit éppen a párnája alatt el tudott rejteni. Egészen a haláláig naponta bejárt hozzá a keresztapám, fogta a kezét, és halkan beszélgettek. Bizonyára biztatták, vigasztalták egymást. A temetés után a keresztpapa úgy döntött, hogy a házat ráíratja a két unokájára. Mivel még kiskorúak voltak, a menye, mint felhatalmazott gyám, követelte, hogy a keresztapám hurcolkodjon ki a ház földszinti részéből, mert arra szüksége van a gyerekeknek. Az öreg ellenkezés nélkül beköltözött az udvar végében levő kis nyári konyhába. Talán úgy kétévnyi időszak múlt el anélkül, hogy valami különösebb esemény történt volna vele. Édesanyám mesélte, hogy időnként becsengetett hozzá, de sohasem maradt sokáig, és sohasem panaszkodott. Csak szó nélkül sírt. Megtörtént, hogy anyám kertjéből néhány szál virágot vitt keresztanyám sírjára. Az egyik temetőben ugyanis nagyon szép, tágas családi sírboltot vettek még akkor, amikor a fiuk meghalt.
A bombázás után édesanyám egy féléves látogatóba jött hozzánk, így a keresztapám életének végkifejletét magam rakta össze dokumentumok és ismerősök elbeszélése alapján: A fiúunokája már 14-15 éves volt, zenekarban játszott, amikor is egy napon a menye felszólította, hogy ideje lakás után néznie, merthogy a gyereknek szüksége van hangszergyakorlás céljából a nyári konyhára, hogy ne zavarja a házban a nyugalmat. A szociális központban azt mondják, a keresztapám nem igényelte a segítségüket. És ezen nem is csodálkozom, mert tudom, mennyire megalázó lehetett egy valamikori köztiszteletben álló embernek ez a méltatlan bánásmód. Azt tudjuk, hogy elhagyta a családi házat, melynek kapuján aztán a menye kicseréltette a zárat. Ismerősök mesélik, hogy időnként találkoztak vele, ahogy toprongyosan, szakállasan tolta kerékpárját, rajta piszkos műanyag tasakban egy darab kenyér. Annyit sikerült megtudni, hogy a sugárúti házak lépcsőházaiban húzta meg magát éjszakánként. Sokáig nem tudtam megérteni, miért nem biztosított magának legalább albérletet, ahol emberhez méltó módon hajthatta volna nyugovóra a fejét, hiszen volt nyugdíja. Csak jóval később ébredtem rá, hogy ő egyszerűen névtelenül akart eltűnni erről a világról, mert nem tudta elviselni az egykori tisztes nevének az ilyetén meghurcoltatását. Azt sem tudtuk, mikor halt meg és hogyan. Édesanyám azt írta, a felesége mellé biztosan nem temették, mert a síremlékbe nincs belevésve a neve. Most, hogy mi hazajöttünk, én jártam utána a történteknek. Mondhatnám úgy is, hogy jeltelen sírban nyugszik, ugyanis csak egy korhadt keresztmaradványt találtunk a temető ,,szociális' részében, rajta keresztapa vezetéknevének néhány betűje, a többit lemosták Isten könnyei. Hogy keresztapa névtelen maradhasson.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..